Azon a félreeső helyen, ahol a második világháború idején lelkészkedtem és ahonnan engem  –Páter Norbertet—elüldöztek, rendkívül különös dolog történt. Attól kell tartanom az eset leírása során, hogy némelyek esetleg zavarodottnak minősítenek, ha elolvassák.

A történet színhelye egy körülbelül ezerötszáz lelket számláló falucska. Az elemi iskola tanítónője harcos ateista volt. Az esemény középpontjában végeredményben az ő jelmondata áll: “Istent el kell tüntetni a köztudatból!” Egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy vallásunkat nevetségessé tegye, nyilvánosan kipellengérezze.

Tanterve is egyszerű volt: istentelen fiatalokat nevelni! A megfélemlített  harminckét gyerek nem mert ellenkezni. Otthon a család azonban vallásos volt és hűen teljesítette hitbeli kötelességét. Mint a helység plébánosa a templomban tartottam a hittanórákat. Magyarországon ugyanis a hitoktatásnak számos akadálya van, sok nehézséggel kell szembenéznie. Hogy találhatnak rá a báránykák ily módon a jó legelőre? De figyeljünk csak! Isten kegyelme alkalmasint még rendkívül karizmatikus eszközökkel is közbeavatkozik.

Általában a tanítónő –Gertrúd kisasszony—ostobaságai nem nagy hatással voltak a  tanítványokra. Igyekeztem a gyerekeket  lelkileg alaposan felvértezni: a gyakori szentáldozást szorgalmaztam körükben. És milyen érdekes! Gertrúd kisasszony titokzatos szaglóérzékkel rendelkezett: mindig kipuhatolta, ki áldozott, s azt a fekete bárányt aztán szenvedélyes dühvel, külön kegyetlenséggel üldözte. Könnyen lehet, hogy értesüléseit lelkiismeretlen besúgóktól szerezte…

Az idő azonban újra segítségünkre jött. A szentségi böjtre vonatkozó új határozványok lehetővé tették,  hogy a gyerekek a szentáldozás előtt bizonyos idővel megreggelizzenek. A templomba is azon az utcán kellett menni, amelyen az iskolába. Egyes gyerekek megáldoztak a tanítás előtt, mások nem. Az előbbieket a kisasszony mindjárt az első órán szóba hozta. Legegyszerűbb lett volna, ha az áldozó gyerekeket minden kertelés nélkül megnevezzük, de ez a megoldás nem jutott eszünkbe. A plébánia közössége egységes volt, a gyerekek példaadóan összetartottak.

A negyedik A. osztályba járt a tízéves Angela. (A gyermekek és a tanítónő nevét természetesen megváltoztattam.) Angela igen okos, tehetséges, kitűnő tanuló volt. Iskolatársai egyáltalán nem irigykedtek rá, mert a szíve aranyból volt, mindig örömmel segített mindenkinek.

Egyszer Angela azt kérte, engedélyezzem, hogy mindennap áldozzék. “Tudod, mit vállalsz magadra?”,– kérdeztem. Huncutul nevetett,  mintha valakit meg akarna tréfálni. “Tudom, plébános úr, de biztosítom, velem nem fog könnyen elbánni; ezután még szorgalmasabb leszek… kérem, ne tagadja meg tőlem. A szentáldozás napján erősebbnek érzem magam. Hiszen ön arra buzdít, hogy jó példát adjak társaimnak: ehhez erőre van szükségem!” Bár aggályaim voltak, engedtem a kérésnek.

E naptól a negyedik A kisebb pokollá változott. Angela kifogástalanul tanult, de a tanítónő szeszélyeskedései minden megengedett mértéket meghaladtak, a legkülönfélébb módon zaklatta a gyermekeket. Ő türelmesen szenvedett, de szemlátomást  sápadtabb lett. “Mondd, Angela,  nem túl nehéz ez?” kérdeztem. “Nem , plébános úr, az Úr Jézus sokkal többet elviselt: kigúnyolták, megostorozták, keresztre feszítették.”

A kislány bátorsága csodálattal töltött el. Angela egy zokszót sem ejtett soha, osztálytársnői azonban sírva panaszolták el a tanítónő vele szembeni visszaéléseit. A tanulás terén nem tudott belekötni, ezért naponként mindig újabb mesterkedéssel állt elő, csakhogy eltérítse hitétől. A tantervet teljesen felborítva, az istentelenség legelképesztőbb fegyvertárát tárta tanítványai elé, és Angela nem tehetett semmit. Ott állt egyenesen, lehajtott fővel hallgatott, miközben zokogás fojtogatta, hite megingathatatlan volt, de hogy védje meg?

Amikor elközelgett Advent ideje, az oktatás immár egyetlen párbajjá fajult a tanítónő és a tízéves gyerek között. A kisasszony láthatóan ujjongott: mindig  övé volt az utolsó szó. De mire való ez a dühöngő makacsság?

Angela állhatatos hallgatása még jobban  bőszítette. Osztálytársnői  ebben a döbbenetes zavarban az én segítségemet kérték. Ám mit tehettem én? Közbeavatkozásommal még  jobban megmérgezném a légkört. Hála Istennek, Angela hűségesen kitartott. Nem maradt más, csak az imádság: imádkoztunk minden erőnkből.

A dolog már nem csak a faluban, az egész környéken ismert volt. De senki se vetette szememre, hogy Angelának megengedtem a napi szentáldozást. Egyáltalán nem volt titok, hogy a tanítóné a gyengédlelkű gyerekből a legfőbb jót, a hitet akarja kiölni. A szülők bátorították leánykájukat, tartson ki és legyen állhatatos, így a gyerek hirtelenében az általános érdeklődés középpontjába került. Ezt csak egyedül ő nem sejtette, megalázva érezte magát, mert tehetetlenségében hitének védelmében nem tudott megfelelő bizonyítékokkal szolgálni.

 Röviddel karácsony előtt, december 17-én Gertrúd kisasszony játékot eszelt ki a “hagyományos öröklött hit” ellen, mely mint gondolta, megfertőzte az iskoláját. Az volt a szándéka, hogy ezen a napon megadja a kegyelemdöfést. Az eset megérdemli, hogy teljes terjedelmében leírjuk. Angéla kénytelen volt belekeveredni egy kérdés-felelet játékba, mely így kezdődött: “Mit teszel,  gyermekem, ha szüleid szólítanak?” “Hozzájuk megyek” , felelte félénken. “Nagyon helyes. Te meghallod a hívást, és azonnal mégy. Így tesz minden rendes gyerek. És mi történik, ha szüleid a kéményseprőt hívják?” “Eljön a kéményseprő”, –válaszolta a gyerek, miközben szívecskéje féktelenül vert, mert sejtette, hogy tanítónője kelepcébe akarja  csalni. 

Gertrúd kisasszony szeme diadalittasan csillogott, majd feltette a következő kérdést. Ezt egy kis szemtanú mesélte el később nekem: “Olyan rosszindulatúan és elrémítően nézett…”  “Így van , kislányom. A kéményseprő eljön, mert van kéményseprő, mert a kéményseprő élő valaki.” Egy pillanatnyi csend lett,  majd a tanítónő folytatta: “Tehát te mégy, mert élsz. De mi van akkor, ha szüleid nagymamádat hívják, aki már rég halott?  Ő is eljön?”  “nem, azt hiszem, hogy nem”, felelte a gyermek. “Bravó! És ha szüleid a kékszakállú lovagot, vagy Piroskát szólítják, a Piroska és a farkas című meséből, mi történik akkor?” “Nem jön senki, mert az csak mese” hangzott a talpraesett válasz. Angela felemelte tekintetét, de azon nyomban le kellett sütnie  szemét, mert nem tudta elviselni  a kisasszony mesterkélt mosolya mögül  fenyegetően elővillanó vad nézést. “Jól, igen helyesen válaszoltál”,–mondta. “Úgy látszik, ma nagyon jól vág az eszed! Nos, látjátok,  gyerekek, az élők, tehát azok, akik léteznek, eljönnek, hogyha hívják őket, aki pedig nem jön amikor hívják, vagy egyáltalán nem létezik, vagy pedig már nem él. És ez világos, nemde?” Az osztály kórusban mondott rá “igent”. “És most tegyünk egy próbát…”

Angelához fordult: “Most menj ki, gyermekem!” Ő kissé habozott, de aztán kilépett a padból és elhagyta az osztályt. “És ti, gyerekek hívjátok be Angelát!”  “Angela,Angela”, kiáltotta egyszerre a harmincegy gyerek: mindenki azt hitte, tényleg valamiféle játékról van szó. Angela teljesen összezavarodva tért vissza, a tanítónő pedig dagadó keblekkel élvezte győzelmét: “Így hát mindnyájan egy véleményen vagyunk: ha valakit hívtok, aki él és létezik, eljön. Ám, ha nem létező személyt hívtok, nem jön, mert nem is jöhet. Angela testileg itt van, ő él; Meghallotta, hogy hívtátok és be is jött. És most, tegyük fel, a Kisjézust hívjátok. Van valaki köztetek, aki hisz Benne?” Egy pillanatra síri csend lett. Majd néhány félénk hang hallatszott: “Igen, igen…” Ekkor a kisasszony Angelához fordult: “És te, gyermekem, azt hiszed, a Kisjézus meghallja, ha hívod?” Angela bátran felelte: “Igen, azt hiszem, meghallja, ha hívom.”  “Nagyon jó,” –gúnyolódott a tanítónő. “Tegyünk egy kísérletet! Az előbb láthattátok”,–mondta az osztály többi tanulójának—“Angela bejött, amikor hívtátok. Ha tehát van Kisjézus, ő is be fog jönni, ha hívjátok. Kiáltsátok tehát egyszerre valamennyien jó hangosan: Jöjj, Kis Jézus! Egy, kettő, három.” A gyerekek lehajtották fejüket. A nyomasztó csendben felharsant a gúnykacaj. “No, látjátok, itt a bizonyíték. Senki sem meri hívni, mert mindnyájan jól tudjátok, hogy nem jön a ti Kis Jézusotok. Meg sem hallja a  hívásotokat, mert Kis Jézus egyszerűen nem létezik, éppoly kevéssé, mint ahogy nincs sem Hüvelyk Matyi, se Kékszakállú lovag, mindez csak üres beszéd.” A gyerekek még mindig döbbenten hallgattak. A brutális okfejtés mindenkit szíven ütött.

Aki a gyermekek lelkivilágát valamelyest ismeri, jól tudja, milyen hatással van rá az agyafúrt csalafintasággal köntörfalazott áligazság. Egyik-másik lányka,  mint később bevallották, már kételkedtek is. Valóban, ha létezik a Kis Jézus, miért van az, hogy sohasem látjuk?

Angela halálsápadtan hallgatott: “Attól tartottam, hogy összeesik”, –mesélte az egyik lányka. A tanítónő láthatóan élvezte a gyerekek zavarát. Végül ujjongva kiáltott fel: “Zúzzátok össze a gyalázatost!”

És ekkor teljesen váratlan dolog történt. Angela egyetlen szökeléssel a tanterem közepén termett, szeme lángolt, amikor megszólalt: “Mi mégis hívjuk Őt. Figyeljetek rám! Szólítsuk Őt egyszerre hangosan!” Egy szemvillanás alatt az egész osztály talpon volt. A kezek összekulcsolódva, az arcokon elszántság, a szívekben kimondhatatlan reménység. Lélekbemarkolóan csendült fel a harminckét kis torokból: “Jöjj, Kis Jézus!”

A tanítónőt ez váratlanul érte. Önkéntelen hátrált egy lépést, szemét nem vette le Angeláról. Gondterhes pillanat következett, utána Angela kristálytiszta hangja csengett: “Még egyszer!”  És minden gyermek ismét kiáltotta: “Jöjj, Kis Jézus!” Ez már olyan szívhez szóló kiáltás volt, hogy a falak is leomolhattak volna tőle, magyarázta a történtek után az egyik gyerek.

És megtörtént. A gyerekek szavával akarom az eseményt ecsetelni: egyenként és külön-külön beszélték el nekem. Az ő együgyű kifejezésmódjuk meggyőzőbb számomra, mint a felnőttek választékos előadása. Nekem is szegény lelkésznek, abban a helyzetben ugyancsak szükségem volt a rendkívüli jelre. Az ember gyakran úgy érzi, már fogytán az ereje. A gyerekek nem néztek az ajtóra, a falat és Angelát figyelték. 

Az ajtó pedig hangtalanul kinyílt. Észrevették, mert  a napfény hirtelen az ajtó elé tolult, ahonnan egészen másfajta fényesség ragyogott be. Ez a fényesség egyre növekedett, tűzgömbbé változott át. A gyerekek megrémültek, de mindez olyan gyorsan történt, hogy még felkiáltani sem volt idejük. A tűzgömb ketté nyílt, benne megjelent egy olyan szépségesen vonzó Gyermek, amilyent még sohasem láttak. És ez a gyermek rájuk mosolygott anélkül, hogy egy szót szólt volna. Jelenléte végtelen édességgel töltötte el mindannyiukat, most már nem féltek, csak örvendeztek. 

Talán egy pillanatig tartott, negyedóráig, vagy egy óráig? E tekintetben a vélemények teljesen megoszlottak. Az bizonyos, hogy a történés nem lépte túl az iskolai óra tartalmát. A Gyermek hófehér ruhát viselt, olyannak tűnt, mint egy kis napocska, maga árasztotta a fényességet maga körül. Az égi nap fénye teljesen elsötétült mellette. Egyik-másik lányka úgy érezte, megvakul,  megfájdult a szeme. A többiek minden nehézség nélkül szemlélték a Gyermeket. Ő nem szólt, csak mosolygott, majd eltűnt a fénygolyóban, mely lassanként eltávolodott. Az elragadtatás tökéletes volt, a gyermekszívek áradoztak az örömtől, szó nem jött az ajkakra.

Egyszerre velőtrázó sikoltás törte meg a csendet. Feldúltan, önmagából kikelve rikácsolta a tanítónő: “Eljött! Tényleg eljött!” Aztán elrohant, és becsapta maga mögött az ajtót.

Angela olyan volt, mint aki mély álomból ébredt. Csak ennyit mondott: “Látjátok, van Kisjézus! És most adjunk hálát!” A leánykák letérdeltek, elimádkoztak egy Miatyánkot, egy Üdvözlégy Máriát és egy Dicsőséget. Utána elhagyták az osztályt, mert éppen csengettek.

A hír gyorsan szárnyra kelt. A szülők felkerestek, én meg, mint már említettem, egymás után kikérdeztem a gyerekeket. Eskü alatt tanúsíthatom: elbeszélésükben a legcsekélyebb ellentmondásnak sem akadtam nyomára. Legjobban az lepett meg, hogy ők az egész esetet a világ legtermészetesebb dolgának tekintették: így történt, mert így kellett történnie … “Nagy volt a szorongattatásunk, s gyötrelmünk”, –mondta az egyik kislány. “A Kisjézusnak tehát el kellett jönnie, hogy segítsen rajtunk…”

“És a tanítónő?” – kérdezte az írónő, amikor Páter Norbert előadta a történetet. Hát igen, folytatta a lelkész, a befejezéssel még adós vagyok. Gertrúd kisasszony az őrültek házába került. A tanügyi hatóság elpalástolta a dolgot. Azt beszélik, a tanítónő szakadatlanul ezt kiabálta: “Hát mégis eljött! Hát mégis eljött!” Erről senki sem tudta lebeszélni. Meg akartam látogatni, de papnak az elmegyógyintézetbe való belépését kategorikusan megakadályozták. Vallási okok miatt számtalan elmezavarodott található ott; főleg olyanok, akik templomainkat megszentségtelenítették, többnyire tébolydában végzik. Én azonban szentmiséimben naponként imádkoztam Gertrud kisasszonyért. “És Angela?” Angéla már befejezte az iskoláit, és otthon, az édesanyja mellett segédkezik. Meggyőződésem, hogy apáca szeretett volna lenni; miután azonban távozásra kényszerültem, elvesztettem szemem elől. 

Létrehozva 2019. december 4.