Hit és megtérés

Laci: A mi lelkiségünk, a Házas Hétvége ereje a házaspárok egymás iránti szeretetében rejlik. Ezért úgy gondoltuk, hogy ezt az erőt mutatjuk most be nektek.

Kata: Nem tudunk és nem ismernénk sem hitről, sem  megtérésről teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, de személyes példánkat, átélt tapasztalatainkat szeretettel hoztuk közétek.

Laci: Amikor megismerkedtünk, semmit sem tudtam a hitről, nem ismertem Jézust. Úgy éreztem, van egy űr bennem, amit be kell tölteni. Valamit kerestem, de nem tudtam, mit. Az, hogy Kata templomba járt, nem különösebben hatott rám, ártalmatlan „hóbortnak” tekintettem.

Kata: Nem agitáltam, nem erőszakoskodtam, egyszerűen csak elmondtam, hova megyek, és mi lesz ott. Tényszerűen beszéltem szentmiséről, szertartásokról, ünnepekről.

Laci: Amikor elérkezett a házasságkötésünk ideje, természetesnek gondoltam, hogy egyházi esküvőnk lesz. Ez akkor nekem annyit jelentett, hogy Kata kérésének eleget teszek. Nagyon idegenül éreztem magam, mint amikor nagy társaságba kerülök,, ahol senkit sem ismerek, mindenkinek bemutatnak, kezet fogunk és többé nem találkozunk. Akkor nem éreztem, hogy bármi változott volna bennem, de valójában egy nagyon fontos dolog történt, engem a szögletes, matt, durva követ bedobtak a nagysodrású folyóba. A víz vitt és csiszolni, alakítani kezdett. Eskető papunk a szentbeszédben többek között arról beszélt, hogy nem véletlen, hogy mi megtaláltuk egymást, ez azért történt, mert az Úr így gondolta jónak. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a gondolattal, mégis rengetegszer eszembe jutott, befészkelte magát a szívembe.

Kata: Sok félelem volt bennem, mert otthonról azt hoztam örökségül, hogy nagyon veszélyes és vakmerő dolgot teszek, ha hitetlen fiúhoz megyek feleségül. De szerelmes voltam, és ezt a terhet valahogy le kellett tennem. A kezdeti időben házasságunk mottója a 1Kor 7.13-14 volt: „ha valamelyik asszonynak hitetlen férje van, és kész vele lakni, ne hagyja el férjét. Mert a hitetlen férj megszentelődik a felesége által, és a hitetlen asszony megszentelődik a férje által.” Sokat imádkoztam, sorsunkat az Úr kezébe tettem, hit és bizalom volt az erőforrás, és lassacskán lépésről lépésre haladtunk.

Laci: Együtt élve láttam,  éreztem, tapasztaltam Kata hitét. Fájdalom és üresség volt bennem, amikor imádkozott. Irigykedtem rá, de egyben feszült is voltam, mert féltékeny voltam az Istenre, mert Kata csak vele foglalkozott ilyenkor.

Láttam gyermekeink nyiladozó Isten keresését, nap mint nap megmutatkozott az Úr, de úgy tettem, mintha nem hallanám, vagy észre sem venném közeledtét. Sok éves várakozás után személyesen is megszólított, megmutatta hatalmasságát, egyik gyermekünk újraélesztésén keresztül. Rádöbbentem arra, hogy az Úr akkor adja és veszi el, amikor Ő jónak látja, én csak eszköz vagyok, ez gyökeresen megváltoztatta az orvosi hivatásomba vetett hitemet. Akkor mentem el először szentmisére, és nem kívülállóként voltam jelen, hanem résztvevőként. Ott voltam lélekben is. Ez nekem kevés volt, még mindig nem tudtam az Úr felé fordulni, de határozottan éreztem, mennyire kicsi vagyok. Ezután szívembe néha-néha ott zakatolt a kérdés: „Laci, Laci, miért kerülsz el engem?” . de nem tudtam elindulni feléje. Olyan voltam, mint a gazdag ifjú, éreztem, hogy ez az, amit keresek, de gyökeresen át kellett volna alakítanom az életemet, túl nagy volt az önzésem, erős volt a béklyó, ami a szokásaim, az addigi életrendem fogságában tartott. Ezért tovább ballagtam a magam útján, ügyet sem vetve az Úr hívására.

Kata: A kezdeti időben azt gondoltam, ki másnak lenne ehhez ereje, mint nekem, túlságosan elbizakodott voltam. Eszembe sem jutott, hogy esetleg nem fog „happy end”-del végződni a történet. A kitartás az évek múlásával egyre nehezebb lett, sokszor meginogtam, eszembe jutottak a szülői ház intelmei. Lehet, hogy mégis vakmerő voltam, és túlságosan elbizakodott? Újra és újra erőforrás kellett. Ezt az imában és a szentírásban találtam meg.  A Péld.19.21 adott választ: „Mennyi terv van az ember szívében, de csak Isten terve valósul meg.” – hittem, hogy így van, hogy nem vagyok egyedül. kegyelmi ajándék volt, biztosan hihettem, az Úr terve csak az lehet, hogy Lacival ketten keressük éltető erejét. Amikor Házas Hétvégén voltunk, volt a teremben egy feszület, egyik bevezető alatt sehogy sem tudtam levenni róla a szememet, szinte vonzott, ha nem néztem rá, húzott, hogy föltekintsek. Akkor Jézus arcán bíztató mosolyt láttam, úgy éreztem, mintha cinkosom lenne, mintha azt mondaná, ami most történik, az a mi titkunk. Isten szövetséget kötött velem, mint annak idején Ábrahámmal, az én hűségemért és kitartásomért a kegyelmi ajándék közös életünk Őbenne való kiteljesedése lesz.

Laci: Bármennyire próbáltam figyelmen kívül hagyni, az Úr mellém szegődött. Igyekeztem előre szaladni, hogy ne tudjon lépést tartani velem, vagy elbújtam előle, de Ő mégis kísérte az életemet, állhatatos volt,  nem tolakodott, mindig újra és újra megszólított. A szentírásból tudjuk, sokszor szól prófétája által az Isten. Ma is vannak próféták. Azok a jó  próféták, akikről nem is gondoljuk, hogy azok. Az én prófétám az anyósom volt. Nem térített, nem beszélt a hitéről, a szenvedések hordozásával evangelizált. Nyilvánvaló volt számomra,  hogy anyósom nem egyszerűen meghalt, hanem érte jöttek. Az én megtérésem, Isten felé fordulásom ebben a megtapasztalásban gyökerezik, ez adta a bizonyosságot, ezt már nem  tudtam elhárítani. Úgy vetettem le addigi életemet, mint  az állat, amikor vedlik. Gyengén és sebezhetően odaálltam az Úr elé, és kértem, hogy Ő öltöztessen föl. Fehér ruhát adott rám az életgyónásban, és először anyósom gyászmiséjén a szentostyában iss találkozhattunk.

Kata: A 105. zsoltár mondja: „Akik az Urat keresik, azoknak örül a szívük!”. Ezt az örömöt tapasztaltam meg akkor Laciban. Egy ilyen megtérés látványos, mert óriási változás megy végbe az emberben, hisz Isten terve valósul meg. A kicserélődött, új emberre sokan rácsodálkoznak. A megtért közösségbe kerül Istennel. Ez a közösség a sugárzó öröm forrása. Minden hívő életében van egy nagy katarzissal járó fordulópont, a személyes döntés pillanata. De mi a helyzet a hétköznapokban? Ez az Istennel való egység, amit egy ilyen megtérés hoz örökre tart?  Hiszen annak ellenére, hogy hiszem, Isten szövetséget kötött velem, mégsem vagyok vele közösségben életem minden pillanatában. Ezért az egységért minden nap meg kell harcolni. Sokszor kell döntenem a pillanatnyilag könnyebbnek tűnő bűnös állapot és a lemondást, áldozatot kívánó kegyelmi állapot között. Kit válasszak? Magamat vagy Jézus Krisztust? Magamat vagy az embertársamat?

Isten akaratának az elfogadása gyakran azt jelenti, hogy le kell mondanom valamiről, sőt gyakran egészen másfelé vezet az Ő útja, mint amerre én gondolom, hogy mennem kell. Ilyenkor dacolok, nem szívesen vállalom a kényelmetlent, a lemondást. Nehezen megy a kiengesztelődés: Én megbocsátok, de…. megbocsátok, ha…. Így a történet rólam szól, kegyet gyakorlok, érezze, hogy jót tettem vele, kvázi le van nekem kötelezve. Egy felém irányuló gesztussal megvásárolható a megbocsátásom.

Hányszor szenvedünk nap mint nap látványos vereséget?

S az efféle vereségek elhagyatottá, magányossá tesznek. Kiút csak egy van, Krisztushoz kell térnem. Minden nap meg kell térnem, keresnem a vele való egységet. Azért tudok minden botlás után odaállni, mert Ő  nem azt mondja, bocs, de azért jobb lett volna…..bocs, de én  stb. Jézus azt mondja: megbocsátok, gyere, pihenj meg nálam, szeretlek, fontos nekem, hogy itt légy a közelembe, mert szükséged van rám.

A Megújulási Mozgalmak 2001. évi találkozóján, mely egyben a X. Katolikus Karizmatikus Találkozó volt, hangzott el ez a tanúságtétel.

Létrehozva 2011. május 24.