November végén rosszindulatú betegségem miatt kórházba kellett vonulnom műtétre. Előtte elég sokat vitatkoztunk a Virtuális Plébánia fórumán táltos gyógyításokról, természetgyógyászokról, agykontrollról stb. Én – volt természetgyógyász, szellemi gyógyító, de ma már megtért keresztény – következetesen ellene szóltam mindig ezeknek a “gyógymódoknak”.

Soha nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer majd magam is érintett leszek a betegség és fájdalom témájában. 2004. őszén ez megtörtént.  Ekkor vizsgálni kezdtem magamat: hogyan élem meg a “gyógyíthatatlan” betegséget, a rám váró fájdalmakat, tortúrákat? Ki tudok-e tartani továbbra is a meggyőződésemben: abban, hogy semmilyen más módját a gyógyulásnak nem veszem igénybe, mint az orvostudományt és Isten segítségét.

Sok tapasztalattal lettem gazdagabb. Például, hogy a testi fájdalom és tehetetlenség nagyon le tudja sújtani az embert, hogy az emberi mivolt is megkérdőjeleződik az elveszettség érzés éveknek tűnő pillanataiban. De most, túl a nehezén újra csak azt tudom mondani, hogy egyetlen dolog éri meg a világon: hűségesnek maradni Isten szeretetéhez!
Tudom, hogy legtöbben takargatják ilyen jellegű betegségüket, mert szégyellik, vagy azt hiszik nem illő ilyesmiről beszélni. Én azonban teljesen nyílt leszek, mert remélem, hogy néhányan okulnak az esetemből.

Volt egészségügyes, majd természetgyógyász, felnőtt, átlagosan művelt nő létemre évek óta nem voltam nőgyógyászati szűrésen. 29-ik éve élek boldog, monogám házasságban, és egyikünk hűségében sem kételkedem. Sok munkám, elfoglaltságom mellett nem “tudtam” időt szakítani az orvosi vizsgálatra. Szeptemberben éppen egy négynapos konferencián vettem részt Leányfalun, amikor jelentkeztek problémáim, és hazajövetelem utáni napon azonnal orvoshoz fordultam. Még aznap be kellett feküdnöm a kórházba egy kisebb műtétre. Ugyanezen az estén a vizitnél közölte velem orvosom, hogy sajnos nem egyszerű az eset, nagy a valószínűsége, hogy méhnyakrákom van. Első pillanatban fel sem tudtam fogni, mit mondott. Úgy éreztem, megfordul velem a világ. Majd azzal vigasztaltam magam, hogy még nem biztos, lehet, hogy a szövettan negatív lesz.

Orvosom megígérte, hogy imádkozik értem (ő ugyanis hitvalló keresztény ember), én pedig már akkor sok  más testvérnek is szóltam és kértem az imáját. Egyáltalán nem éreztem magam betegnek, sőt! Ám eltelt két hét, és a szövettani eredményem pozitív lett. Akkor elkezdtek kicsúszni kezemből az események, mintha egy mozgólépcsőre tettek volna, amiről már nem lehet leszállni. Pedig én az az embertípus vagyok, aki nagyon is szereti kézben tartani a dolgokat, és nem passzív szemlélője, hanem aktív alakítója, mozgatója az eseményeknek. Hittant tanítok főállásban, és minden osztályomat át kellett adni valakinek, pedig nagyon szeretem a munkámat. Éppen ezért erről lemondani is nagyon nehéz volt, miközben állandóan bennem dobolt a kérdés: miért történt ez, és miért éppen velem?

A Virtuális Plébánián föltettek egy kérdést: egy súlyos katasztrófa hogyan érinti a hitedet? Az én személyes katasztrófám, Cunamim a rák lett. Magam is félve tekintettem magamba: hogyan érinti ez az én hitemet? Úgy éreztem, egy pillanatig sem ingott meg. A műtét előtti időszakban rengeteg fájdalmas vizsgálaton kellett átesnem, de ezen idő alatt sokkal közelebb kerültem az Úrhoz, mint addig valaha. Minden vizsgálat előtt reszkettem a félelemtől, de a vizsgálatokat végig imádkoztam, s úgy éreztem, a megfeszített Krisztussal azonosulhattam, amíg magatehetetlenül, sokszor majdnem szó szerint megfeszítve tűrtem, ami velem történik. Az orvosok felkészítettek, hogy ezek után még egy nagyon hosszú és fájdalmas tortúra vár rám, amit én akkor el sem tudtam képzelni, de azt mondtam: életem az Úr kezében van, és ott jó helyen van.

Többen is javasolták nekem, hogy forduljak természetgyógyászhoz, táltoshoz stb. Egy pillanatig sem vettem fontolóra ezeket, mint lehetőséget. Évek óta sok helyen tettem már tanúságot vagy tartottam előadást a New Age, a természetgyógyászat és a kereszténység egymáshoz való viszonyáról. Több alkalommal megkérdeztek, akkor is így beszélnék-e, ha a családomban valaki beteg lenne. Azt mondtam, igen. Nemsokára lehetőségem volt ezt bebizonyítani. Édesanyámnál 3 évvel ezelőtt derült ki, hogy áttétes rákja van. Két súlyos műtéten esett át.

Akkor sem gondoltam soha, hogy bármit előveszek a régi praktikákból, illetve, hogy hívjak hozzá kuruzslót. Bárhová mentem az országban előadást tartani, mindenhol imát kértem az emberektől, és mindenhol elmondtam, nincs, aki meggyógyíthatná az édesanyámat, csak Isten! Rengeteg ember kezdett el imádkozni, és édesanyám meggyógyult. Most 71 éves, és újra dolgozik, mint nyugdíjas, napi 10 órát. Hihetetlen a teherbírása. Ezt is mindenhol elmondom, mert tudom, hogy az Úr mutatta meg magát az ő esetében.

Most, hogy én lettem beteg, eszembe jutott, amit ezek után mondtak néhányan: jó, jó, kitartasz Isten mellett, mert nem a te bőrödről van szó. Akkor is ilyen biztos lennél magadban, ha te lennél beteg? Ezek után bizony eszembe jutott Jób története. És
alig telt el kis idő, újabb lehetőség előtt álltam: bizonyíthatom, hogy ebben a helyzetben is kitartok a hitem mellett.

Attól kezdve, hogy egyértelművé vált a betegségem, négy orvos vizsgált meg, nem is akármilyen szaktekintélyek. Mindegyikük ugyanazt mondta: sajnos eléggé előrehaladott állapotban van a betegségem, már nem kis területet érint, emiatt egy olyan műtétet kell végrehajtani, amely nemcsak a beteg szervet érinti, hanem az egész kismedencét. Nyirokcsomókat, kötőszöveteket kell eltávolítani. A műtét rendkívül hosszú lesz, mely az egész szervezetemet nagyon megviseli, emiatt nagyon elhúzódik majd a felépülésem, és sokat fogok szenvedni.

Egyik orvos azt mondta, ha most nem műtenének meg, egy év múlva halott lennék. Két alkalommal kaptam sugárkezelést, mielőtt a műtétre került volna a sor. Egészen a műtétem napjáig egyre erősödött bennem a hit, az ugyancsak erősödő félelem ellenére. Arra gondoltam, amit Szent Pál mondott: “Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében. Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.” (2 Kor 12,9-10). Ezt teljes mértékben megéltem a műtétet megelőző 2 hónapban.

Két nappal a műtét előtt feküdtem be a kórházba. Biztosan tudtam, hogy Isten velem van. Minden este évek óta elalvás előtt csak úgy találomra kinyitom a Bibliát, olvasok belőle, majd elmélkedem, amíg el nem álmosodom. Az itthoni két utolsó estémen két nagyon jelentős igét nyitottam. Utolsó előtti estén: “Fiam, ne késlekedj, hogyha megbetegszel, imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged. (…) De hívd az orvost is, az Úr alkotta őt is, ő se hiányozzék, mert rá is szükség van. Van, amikor az ő kezében van az egészség, mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz, hogy munkája nyomán javulás álljon be, s adjon gyógyulást az élet javára.” (Sir 38)

Utolsó estémen itthon pedig Márk 2,1-12-ig szóló részt nyitottam, a béna meggyógyításáról, akit barátai vittek Jézus elé. Mindkét igehely nagy erőt és vigasztalást, bizonyosságot adott nekem.

A műtét előtt este félelemmel ugyan, de mégis teljes bizalommal helyeztem magam az Úr kezébe. Egy percig sem féltem attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül a műtét? Kórházba vonulásom előtt meggyóntam, áldoztam, a betegek kenetét is fölvettem, így teljes nyugalommal néztem a műtét elé. Azt a lehetőséget is elfogadtam, hogy a hosszú műtét alatt magához vesz az Úr, de azt is, hogy nem sikerül a műtét, és utána rövid időn belül a másvilágra költözöm. Amitől féltem, az a műtét utáni fájdalom, a kiszolgáltatottság. T

udtam, hogy nehéz időszak vár rám, de arra, ami következett, nem számítottam. El kell mondanom, hogy imádságos  keresztény testvéreim mellett nagyon nagy segítséget kaptam szintén imádságos családomtól. A műtét előtti estén lányom zsoltárokat olvasott fel nekem, együtt imádkoztam vele és férjemmel. Fiatal pap barátunk, Szűcs Zoltán atya pedig elhozta nekem a szent Eukarisztiát, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt. A műtét napjának reggelén pedig a napi evangéliumot olvasta lányom, Adrienn. Az ige a Mt 15,29-37 volt, amikor Jézus lába elé viszik az emberek a betegeket, s Ő meggyógyítja őket. Ezekkel a csodálatos szavakkal mentem a műtőbe.

Ez volt december 1-én reggel 9.00 órakor. Műtétem több mint 5 órán át tartott, és bonyolultsága, valamint a megfelelő műszerek hiánya miatt Budapestről jött egy professzor, aki a műtétet végezte, és a műszereket is hozta magával. Családtagjaim végig a műtő előtt ülve imádkoztak értem. Délután fél háromhoz hoztak ki a műtőből. Arra a délutánra csak halványan emlékszem, hiszen erős altatók és fájdalomcsillapítók hatása alatt  álltam. Annyira azonban mégis, hogy láttam fölém hajolni férjemet és lányomat, s gyakran számomra ismeretlen arcokat is. Nem éreztem fájdalmat, inkább csak a karjaimban, amik egyrészt a vérátömlesztés és infúzió, másrészt a rácsatolt műszerek miatt állandóan kifeszítve voltak, így nem tudtam változtatni a testtartásomon. Másnap délelőtt már megpróbáltak felállítani, és átvinni az intenzív szobából a kórterembe, de nem sikerült a saját lábamon megtenni az utat, így aztán kocsin vittek. Viszont aznap délelőtt már mégiscsak saját lábamon mentem a fürdőszobába.

Elég annyi, hogy még 4 napig nem tudtam egyedül mosakodni, hanem az ápolónők fürdettek, ami nagyon megalázó volt. Nem azért, mert ők éreztették így velem, hanem én éltem meg így. Szeretném itt azt is elmondani, hogy az ápolónők nagy része rendkívüli szeretettel bánt velem és a többi beteggel is. Minden nap fölkeltem egy kicsit, de nagyon nagy fájdalmaim voltak, és sem éjjel, sem nappal nem tudtam aludni legalább 5 napig, amitől teljesen kimerültem. Magamtól a kanalat sem tudtam elvinni a számig, így az evésben is másra voltam szorulva. Ráadásul a műtéti seben felül még 3 vágás volt a hasamon, ahonnan csövek lógtak ki.

És elérkezett az a lelki állapot, amit el sem tudtam volna azelőtt képzelni: nem tudtam imádkozni, és azt éreztem, hogy teljesen magamra hagyott az Isten. Nem tudtam másra figyelni, csak a fájdalmakra, amik minden porcikámban megrohantak újra és újra. Úgy éreztem, hogy a sárba vagyok tiporva, és nem tudom kiemelni a pocsolyából a fejemet. Éjszakánként szemrehányóan kiáltottam az Úrhoz, hogy miért hagyott el? Persze közben az eszemmel tudtam, hogy ez nem így van, de én érezni szerettem volna a jelenlétét, a közelségét, hogy megvigasztaljon nyomorúságomban. Azonban hiába kiáltottam, nem jött válasz. A Keresztes Szent János által leírtakat éltem meg teljesen: a lélek sötét éjszakáját.

Aztán eszembe jutott Jézus a kereszten, és a 22. Zsoltár: “Istenem, Istenem, miért hagytál el?” A mi Urunk is megélte ezt a ráboruló sötétséget és Istentől való elhagyatottságot. Ő tudja, milyen ez az állapot. Mégis van köztünk közösség, még így, ebben a hiánnyal teli éjszakában is. Tudtam ezt az eszemmel, de érezni is akartam, és az érzés nem jött. Volt egy éjszaka, amikor különösen szenvedtem, és akkor hirtelen az a gondolatom támadt, hogy most már hitemben vagyok megkísértve. Ekkor elkezdtem imádkozni a Credot, kétszer is elmondtam egymás után, mert azt éreztem, hogy meg kell vallanom a hitemet, még akkor is, ha csak szavakat mondok, és nincs tele a szívem csodás érzésekkel. Nagyon érdekes volt, hogy ezután megszűntek a fájdalmak, és el tudtam aludni.

Mindezek a megtapasztalások segítettek abban, hogy meglássam a korlátaimat, és jobban megértsem majd azokat, akik a szenvedés mélypontján, a nyomorúság közepette nem tudnak emelkedett lélekkel imádkozni. Úgy gondolom, ezekben az időkben a tudatosan tett hitvallás tartott meg engem, az, hogy az érzések illetve ezek hiánya nem emelkedett felül az akaratomon, vagyis hogy döntöttem Isten mellett. Ez volt az a szál, ami mindvégig megmaradt, mert az ima, a Biblia olvasása nem ment a műtét után. Egyszerűen fizikailag és lelkileg is teljesen legyöngültem.

A betegek jöttek-mentek a többi ágyon, hasi műtétekkel 6-7 nap után már hazaengedték őket, csak én maradtam. És még a 2. héten is éppen csak vánszorogtam, és csodálkoztam, hogy miért ilyen lassú a felépülésem. Erre próbáltak az orvosok előre felkészíteni, de én csak most értettem meg. Lelkileg már tudtam volna jobban járni, enni, ülni, aludni, de gyakorlatban ez még nem ment. Ráadásul az erősen klórozott ágynemű és az állandó hanyattfekvés miatt kisebesedett több testrészem is. Ezután már még több ok volt a fájdalomra. Nem tudtam egyedül még csak helyzetet sem változtatni az ágyban. Ráadásul egyik sebem begyulladt, lázas is lettem, folyamatosan szurkálták a vénáimat, és már nem találtak olyat, amit használni lehetett.

Csalódottan gondoltam arra, mennyire szerettem volna jó fájdalomtűrésemmel, imádságos lelkületemmel példás keresztényként viselkedni a betegágyban is, és ez mennyire nem sikerült. Később persze megértettem, hogy attól még lehetek jó keresztény, hogy fájdalmat érzek. Ám érdekes módon hamarosan az ápoló nővérek szóvá tették, hogy milyen lelki erővel viselem ezeket a szenvedéseket. Majd az egyik betegtársam kérdezte meg, honnan van ennyi türelem bennem a fájdalmas beavatkozások tűréséhez. Ilyenkor mindig nyílt alkalom, hogy beszéljek Arról, Aki az erőt adja. Elmondtam, milyen sokan imádkoznak értem már hetek óta, és hogy e nélkül bizony semmit sem bírnék elviselni.

Nemsokára pedig jöttek a konkrét dolgok. Például a műtét előtt azt mondták az orvosok, hogy minimum 3 hétig kell majd a műtét után kórházban maradnom a lassú felépülés miatt. A katétert 7. napra kivették a hasamból, amiről a nővérek és orvosok egyaránt úgy nyilatkoztak, hogy minimum 2 hétig, de általában több hétig maradt a hasonlóan műtött betegekben. Ilyen rövid idő után senki nem szabadult meg tőle, ezt határozottan állították. Amikor erre azt mondták nekem, hogy orvosi csoda vagyok, én azt feleltem: nem, én isteni csoda vagyok, hiszen nekem hatalmas Pártfogóm van. Az értem mondott imák olyannyira meghallgatásra találtak, hogy éppen a műtétemre két héttel, december 14-én már hazaengedtek. Természetesen nem voltam még teljesen gyógyult, de abban mindenki egyetértett, hogy mivel orvosilag már nincs mit tenni, a gyógyulás otthon sokkal gyorsabb lesz.

A műtétem során a kismedencéből eltávolították a nyirokcsomókat, és arra készültek, hogy a hasból is, egészen a rekeszizomig minden nyirokcsomót eltávolítanak, ha csak egyetlen kivett nyirokcsomóban is találnak rosszindulatú sejtet. Ugyanis a műtét során azonnal végeztek szövettani vizsgálatot is. Az első jó hír az volt, hogy minden kivett nyirokcsomót negatívnak találtak, így a kismedencétől tovább nem kellett menni. Nagyon sok idő – egy hónap – múlva, január 3-án érkezett meg a végleges szövettani eredményem, ami általában 10-14 nap szokott lenni.

A legcsodálatosabb azonban maga az eredmény volt: mindössze a méhnyakon, összesen egy 1 cm nagyságú területen találtak rosszindulatú elváltozást, s ezt is javarészt elpusztította az a két sugárkezelés, amit a műtét előtt kaptam. Csak álltunk, és néztük azt a csodát, amit az Úr tett az imákra való válaszként. Ugyanis a műtét előtt 4 orvos is már előrehaladott állapotban lévő rákos folyamatot állapított meg, a szövettani eredmény pedig egy nagyon kis területű, és nagyrészt már elpusztult sejtekből álló megbetegedést talált. Két hónappal a műtét után az onkológiára mentem, hogy az ilyenkor „szokásos” 20 műtét utáni sugárkezelésre előjegyezzenek. Ott egy fiatal, nagyon lelkiismeretes doktornő azt mondta: ha a szövettani eredmény ismeretében ma kellene dönteni a kezelésemről, semmi szükségét nem látná annak a nagy műtétnek, amin keresztülmentem, de a 20 sugárkezelést már egyáltalán nem javasolja. Ezekkel a szavakkal engedett el: „Ön teljesen meggyógyult.” Szinte részegen az örömtől mentem haza.

Arról is beszélnék, amit megértettem ebből az egészből. Még nem vagyok teljesen jól testileg, de lelkileg már igen. Pedig még itthon sem tudtam sokáig a Bibliát kézbe venni. Viszont itthon töltöttem a karácsonyt, ami nagyon nagy ajándék volt számomra. Igaz, nem volt olyan, mint az eddigi ünnepek. Hiányzott a templom, a szentmise, a közösség. Az Eukarisztiát pap barátunk elhozta, így ebben nem szenvedtem hiányt. Az adventem is elég sajátságos volt, jó része kórházban telt. Január közepe volt az az idő, amikor képes voltam újra Szentírást olvasni. És amikor először a műtétem óta csak úgy találomra felnyitottam, ugyanazt az igehelyet találtam, amit itthon az utolsó estémen nyitottam: a béna meggyógyítása, akit barátai hordágyon engednek le a kibontott tetőn keresztül Jézus elé.

És ekkor egészen más értelmet nyertek számomra ezek a szavak, mint a műtét előtt. Akkor egyértelműen azt jelentette, hogy Jézus meg fog engem gyógyítani. Egy kegyelemteljes, biztató üzenet volt. Másodszor már ez az ige azt mutatta meg nekem, hogy mennyire fontos, és Isten előtt mennyire kedves a másokért végzett közbenjáró imádság. Szinte éreztem, hogy az a hordágy, amin a bénát vitték a barátai, számomra a sok imádság szövedéke volt, amit értem mondtak el. Ennyi imának nem tudott ellenállni a jó Isten.

Még egy másik eszmélésem is van a betegségemmel kapcsolatban. Sokszor kérdeztem: miért? Mi az értelme ennek a sok szenvedésnek? Mert értelem nélküli szenvedést nem enged az Úr a szentjeinek, ebben biztos vagyok. Sok gondolatom támadt ezzel kapcsolatban. Talán megengedte, hogy sok bűnömért most vezekeljek. Ha így van, ez csodálatos, és azt mondom: megérte. A másik gondolatom, hogy megértőbb leszek ezután a szenvedőkkel, miután saját korlátaimat, esendőségemet így megtapasztaltam.

A legfontosabb azonban úgy gondolom az, hogy ezek után még több alapom lesz mindenütt – ahová majd remélhetőleg elmehetek tanúságot tenni vagy előadást tartani a New Age-ről, a természetgyógyászatról – elmondani, hogy nincs mentség arra, ha valaki elfordul Krisztustól, nincs ok arra, hogy Istennek hátat fordítva, máshol keressünk enyhülést. Alapom lesz arra, hogy elmondjam, újra és újra döntenünk kell Krisztus mellett, minden helyzetben, és ellene kell mondanunk az ő ellenségének, aki a “hazugság atyja”, “gyilkos kezdettől fogva”. Mert számunkra az élet: Krisztus, még akkor is, ha Vele néha a kereszt is együtt jár.

Annyira örültem gyógyulásom hírének, hogy először november óta február 1-én elmerészkedtem szentmisére, ami “véletlenül” éppen egy megújulási (karizmatikus) szentmise volt. Az ilyen szentmisék után mindig imádkozunk azokért, akik ezt kérik (értem is így imádkoztak). Aznap egy család kért imát, akik nagyon nehéz helyzetben vannak (nem anyagilag). Ez alatt az imádság alatt mutatta meg az Úr, hogy mi az, amit szintén megtanulhatok a betegségemből. Eszembe jutott, hogy amikor nagy fájdalmaimban nem tudtam imádkozni, akkor mások imája hordozott és tartott meg engem. E nélkül lehet, hogy a hitemet is elveszítettem volna. Az imát kérő fiatalasszony olyan mély, sötét és fájdalmas lelkiállapotban volt, hogy éreztem, nem tud már imádkozni, és ő később el is mondta, hogy így van.

Eszembe jutott, nekem hányan mondták, hogy ajánljam fel a szenvedést.  Emlékeztem, hogy a nagy szenvedések alatt én ezt képtelen voltam megtenni. Ezért eszembe se jutott, hogy neki ezt javasoljam. Akkor az a – szerintem Úrtól jövő – vigasztalás jutott eszembe, hogy: “Ne bánkódj, ne félj, ha nem tudsz most imádkozni, majd mi imádkozunk helyetted és érted. Nem vagy hibás azért, mert nem érzed az Úr vigasztaló jelenlétét, tehát ne legyen lelkiismeret-furdalásod. Ha döntöttél mellette, akkor az Úr nem engedi meg, hogy bárki és bármi eltántorítson tőle. Elég, ha tudod, hogy Ő jelen van akkor is az életedben, amikor egyáltalán nem látod ezt. A mi imánk megtart és elhordoz téged egészen addig, amíg vissza nem tér a világosság a szívedbe.”

A másokért mondott ima olyan, mint a fuldokló alá tett tutaj, ami megtartja őt a tengeren, amíg magának is ereje nem lesz úszni vagy evezni. Velem is ez történt, hála az imádságos, buzgó testvéreknek.  Kérlek benneteket, ne szűnjetek meg másokért imádkozni!       

 (2005. 02.04.)

Létrehozva 2019. november 16.