46 éves voltam, amikor megtértem. (Meg voltam keresztelve, eljutottam a bérmálásig is – akkor már csont hitetlenül 14 évesen; hit és Isten nélkül éltem 46 éves koromig. )

“Protestánsként” kezdtem (“menj be a te kamrádba… Atyád, aki a rejtekben is lát…”), nagyon boldog voltam Istennel, papok, Egyház nem kell. Aztán Isten humora: Vágyat kaptam a szentáldozásra, amiről nem tudtam, micsoda, de kevés emlékemből az még megmaradt, hogy gyónás nélkül nem lehet áldozni. Így kerültem életgyónásra (,mintha fogorvoshoz mennék, úgy mentem a pap bácsihoz), kezdtem járni szentmisére, olvastam lelki olvasmányokat, tanultam a hitünket…

Állandóan az volt bennem, hogy többnek kell lenni a hitünkben, mint amit én megéltem, megtapasztaltam – pedig akkor már napi áldozó voltam emlékeim szerint, s próbálkoztam a zsolozsmával is, a rózsafüzér nem igazán volt a kedvencem, a kötött imák helyett is szívesebben végeztem spontán imát.

Aztán eljött a karizmatikus megújulás ismerete számomra: először valaki, akit ismertem, a Lélek-szeminárium után megváltozott, tele lett örömmel, sugárzott, kedvesebb, szerethetőbb lett. Arra gondoltam, ez nekem is kell! Ezután hamarosan karizmatikus plébánost kaptunk Varga László atya személyében, aki 1994-ben megtartotta az első (az ő életében is első volt, nemcsak városunkban, Kaposváron) Élet a Lélekben szemináriumot. Természetesen részt vettem rajta. És nem csalatkoztam várakozásomban. Ott vált igazán élővé a hitem, az Isten- kapcsolatom.

Volt egy csomó tévelygés utána, valószínűleg olyan dolgok is, amik esetleg egyeseket taszítottak. De hatalmas gyógyulást kaptam lelkileg (persze nem egy szempillantás alatt, a gyógyulás azóta is folytatódik), elindultam szolgálni a börtönbe, és élt a szolgálatom; formálódik, reményeim szerint mélyül az Isten-kapcsolatom, lekoptak rólam a külsődleges dolgok (persze azokon kívül is van mit lekoptatni még:-));a zsolozsmát azóta naponta imádkozom, naponta megyek szentségimádásra (nálunk erre lehetőség van); szeretem a májusi litániákat pl.; a rózsafüzért egyedül szeretem inkább imádkozni, akkor jobban a szívemmel megy, nemcsak a számmal; és egyfolytában formálódom, alakulok, mert vágyom arra, amit Isten kér tőlünk: legyetek szentek, mert Én is az vagyok; vágyom rá, hogy szentté tegyen (nincs könnyű dolga, szerencse, hogy Számára nincs lehetetlen:-)), és tanulom engedni, hogy végbevigye bennem és általam akaratát, amelyet a legfőbb jónak tartok már egy ideje (mások számára is ezt szoktam kérni elsősorban).

Bocs, hogy hosszabb voltam, de azért írtam mindezeket, hogy bátorítsalak: ha lehetőséged lesz rá, menj Lélek-szemináriumra bátran, nem fogod megbánni :-), nem kell feltétlenül olyanná válnod, mint ami taszított más karizmatikusokban.

Imádkozom érted, hogy az Úr vezessen döntéseidben, s teremtsen számodra alkalmat a Vele való személyes találkozásra, ha még nem élted át – és itt most nem a színről-színre látásra gondolok:-)).

Szeretettel:

Mária, a késői de nem elkésett karizmatikus

Létrehozva 2011. május 24.