Sok-sok éve történt. Az újesztendő napjának késő délutánján Nagymamám és Nagypapám sírjánál álltam.

Az ürömi temető meghitt, téli csöndjében, a hósipkás fák halk neszeinek zenéjére táncra perdültek a kis mécsesek lángocskái, s én könnyes szemmel idéztem fel magamban Nagymamám utolsó napjainak egyikét, amikor még láthattam fénylő csillagszemét, majd azt is, ahogyan ez a gyönyörű ragyogás kialszik.

Amikor még teljesen magánál volt, ült a fotelban, rám nézett, úgy kérte: „Vedd le a szekrény tetejéről »a« Máriát!”

Nagypapa régi, kedves órája mellett állt a kis fehér szobrocska. Noha számottevő értéke nem lehetett, Mamika mégis nagy becsben tartotta. Még az édesanyja, „A Mama” hagyta rá. Átélt két világháborút és két forradalmat. Megjárta az óvóhelyeket és megélt számtalan költözködést. Hozzáértő, finom kéz formázhatta. Mária alakja kecses, gyöngéd anyai öleléssel tartja a karjaiban a kis Jézust. Van valami bája, valami megfoghatatlan varázsa, ami magához vonz.

Óvatosan emeltem le a magasból, odaállítottam Mamika elé az asztalra. Kezébe fogta, szemével simogatta, majd ajkához emelte és megcsókolta. Tőle is elbúcsúzott, mint ahogy mindnyájunktól azokban a napokban. Nagy útra készült, karácsonyra már Nagypapa mellett szeretett volna lenni. Rám nézete, felém nyújtotta a kis szobrocskát: – Legyen a tiéd! Vigyázz rá, áldást hoz!

Álltam a sírnál, hullottak a könnyeim, s arra gondoltam, milyen igaza volt. December 22-én temettük, s ő karácsonykor Nagypapánál lehetett odafenn.

Amikor hazamentem, gyertyát gyújtottam és imádkoztam. Egyedül maradtam. Abban az időben még csak két imádságot ismertem, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Sokat, nagyon sokat mondtam őket. Életem legmélyebb, legválságosabb időszakát éltem. Szörnyű helyzetbe kerültem. Vállalkozóként csődbe jutottam, ki sem látszottam az adósságból. Akikben bíztam, mind elhagytak, csak a családomra támaszkodhattam. Ezt megelőzően a Silva-féle agykontrollon keresztül az okkultizmus csapdájába estem. Médium lettem. A New Age és az azt működtető szabadkőműves liberalizmus poklába kerültem. Hipnotizőrök és boszorkányok prédájává váltam. Kis híján az életemmel fizettem érte.

Ám akkor, amikor a legnagyobb bajban voltam, csoda történt. Ültem a fotelban és néztem Máriát a kis Jézussal. Meleg csönd vett körül, kitisztultak a gondolataim és élesen körvonalazódtak előttem a tennivalóim. Programot kaptam, csak dolgoznom kellett, hogy megvalósítsam. Mozgósítottam a családomat. Édesanyám segített mindenben. Kis idő múlva már jött a pénz is. Lépésről lépésre haladtam. Felszámoltam a csődöt, törlesztettem az adósságaimat és a testi-lelki gyógyulás útjára léptem. Rendszeresen jártam a vasárnapi szentmisékre. Deres fejjel beültem az „iskolapadba”, hittant tanultam.

A Pesti Ferencesek templomában karizmatikus közösségbe kerültem. Sokan imádkoztak és engeszteltek értem. A betegek szentségében és szabadító imádságban részesültem. Saját testemen, fizikai valóságban tapasztaltam meg a szellemvilág létezését. Életgyónást végeztem, két szín alatt áldoztam és bérmálkoztam.

Biztos voltam benne, hogy Mária és a kis Jézus segített. Mamika megmondta…

DICSŐSÉG AZ ÚRNAK!

Sokáig, nagyon sokáig képtelen voltam írni megtérésemről. Tudtam, hogy vallomással tartozom az Úrnak, mégis úgy futottam Előle, mint Jónás a ninivei küldetés elől.

A Lélek a gyóntatószékbe vezetett. Az a pap oldozott fel, akihez annak idején Mamika nagybetegen még Óbudáról is bejárt a belvárosba: Mikolai Bálint atya, a szerviták Szent Anna templomának igazgatója.

Bálint atya egy éve emberfeletti küzdelmet folytatott a gyilkos kórral, a leukémia ritka fajtája támadta meg szervezetét. Ez a tanúságtétel még azelőtt született meg nyers változatban, hogy végleg lehunyta volna a szemét. Mint Ő annyiszor a szentbeszédek. végén, most én is verssel, Arany János halhatatlan soraival búcsúzom Tőle és megköszönöm Neki a sok-sok bíztatást:

Sok-sok víz folyt le a Dunán megtérésem óta. Az Úr gyógyító szeretete teljesen átölelt. Visszavezetett gyermekkori ortopéd kezelőorvosom kollégájához. Kiderült, hogy több mint húsz éven keresztül pont az ellenkezőjét csinálták velem az orvosok, mint amit kellett volna. A bal oldalamat emelték meg a jobb helyett. Az amúgy is ferde gerinc így még el is csavarodott. Ezzel együtt a bordáim is eltekeredtek és nyomták a tüdőmet, ami miatt hamar elfáradtam. A jobb csípőízületem az óriási túlterhelés miatt kopni kezdett. A folyamat előrehaladtával jelentkeztek a fájdalmak is. Az egyenlőtlen terhelés miatt a bal lábszáram és lábam izmai sorvadásnak indultak.

Bő két esztendei kezeléssel sikerült ellen oldali ékeléssel visszatekerni a gerincemet – ropogtak a csontok! – és a bal oldalt ismét megerősíteni. Az ízületeimre ásványi anyagokat, vitaminokat és táplálékkiegészítő anyagokat kaptam. Elmúltak a fájdalmaim. Elmondhatom, hogy hét év után először ezen a nyáron ültem fel a biciklire. Elsőre majd 3 kilométert tekertem. S most, amikor ezeket a sorokat írom, már a 10 kilométer sem esik nehezemre. Teli tüdőből szívhatom magamba a friss levegőt, nem kell kényszerpihenőket tartanom. Nincs szükségem ortopéd cipőkre sem és betétek sem kellenek, csupán egy 1 cm-es emelés van a jobb sarkam alatt.

Ráadásként még egy nagy ajándékot kaptam, amit nem is remélhettem. Soha nem láttam élesen. Öröklött tompalátó vagyok a jobb szememre. Rengeteget kínlódtam a szememmel. Komputeres vizsgálat derítette ki, hogy fénytörési problémám is van e mellett. Cilinderes lencsét kaptam és azóta tökéletesen, tisztán és élesen látok! Nem gyötörnek többet a fejfájások!

Testi-lelki gyógyulásom forrása a betegek kenete volt, melyhez hét alkalommal járultam és a szentséghez kapcsolódóan pápai áldásban részesültem.

A világ minden kincséért sem cserélném el az Úr kezébe helyezett életemet az előző, világias gondolkodású, teljesítmény központú, a rideg valóság szabályai szerint működő, anyagi szemléletű, testi-lelki rabszolgaságba és nyomorba döntött sorsomért!

Örök hálával tartozom ezért a hihetetlen szeretetért és kegyelemért az Úr Jézusnak és mindazoknak, akik imádkoztak, engeszteltek értem, jó szóval oktattak és játszani is engedtek közben.

Sohasem járhattam volna végig ezt az utat Édesanyám minden megpróbáltatást elviselő, áldozatos, feltétlen szeretete és az egész Családom – élők és holtak – együttes támogatása nélkül.

Erőt öntöttek belém azok a levelek, melyek egykori tanáraim féltő, óvó szeretetével íródtak. A nehéz helyzetekben is mindvégig kitartó barátaim pedig feledtettek velem minden fájdalmat, lemondást, nélkülözést és gyötrelmet. Mindnyájuknak Isten bőséges áldását kérve, nagyon-nagyon szépen köszönöm!

Ó, hát majd elfeledtem: azt az ominózus agykontrollt – tömeghipnózis tudományos álarcban – 1991. áprilisában végeztem el, s az Úr kegyelméből augusztusban ott lehettem azon az ifjúsági találkozón, ahol a Szentatya megáldott bennünket. Úgy hiszem, megmentette az életemet. Nem hiába: „A” Bethesdában (Kegyelem Háza) születtem!

Az évek múltával mindössze egyetlen dolog maradt változatlan. Mária és a kis Jézus szobrocskája ma is Nagypapa régi, kedves órája mellett áll…

KÖSZÖNÖM AZ ÚRNAK!

(Marana Tha, 2004. november-december)

Létrehozva 2017. január 28.