“…a mi alkalmasságunk az Úrtól van.” (2 Kor 3,5)

Péliföld-Szentkereszten derült ki, hogy ami egy apró ministránsnak a világ legegyszerűbb esete, nálam az felnőtt fejjel nem működik és nem tudok a szentmiséken felolvasni. Több alkalommal megpróbáltuk a napi szentmiséken, de minduntalan vagy leblokkolás vagy dadogás lett a vége és én ott álltam megszégyenülve vörös fejjel és füllel a többiek előtt. A kolostorban megszentelt életet éltünk, de egy év alatt sem volt javulás az állapotomban, pedig imádkoztak is értem.

Bennem egy nagy kérdés és aggodalom merült fel. Hogyan tudok így majd papként dolgozni, hogyan fogok prédikálni az embereknek, ha még felolvasni sem tudok a nyilvánosság előtt, hiszen adott állapotomban erre teljességgel alkalmatlan voltam.

Ezen alkalmatlanságom tudatában jelentkeztem mégis később kispapnak és kerültem be a Központi Szemináriumba. Ott is nagy volt a görcs bennem, hogy mikor kerülök sorra a ministráns szolgálatban. Az egyetemi kápolnában minden reggel volt szentmisénk és az évfolyamok egymást követték a sorban a szolgálatban. A bajt tetézte, hogy nem csupán felolvasni kellett, hanem próba prédikációt is kellet mondani a többiek előtt.

Egyik reggel én voltam beosztva a szolgálatra. Éjjel alig aludtam előtte, buzgón imádkoztam és így készültem, de a gyomromban egy hatalmas görcs volt.

Már az olvasmányban elakadtam két mondat után. Megakadt bennem a levegő, egy szót nem tudtam szólni csak fulladoztam, dadogtam, majd szégyenkezve leültem és a Diakónus folytatta helyettem a felolvasást. Rangidősként megszégyenültem az egész Szeminárium és az Elöljáróság előtt.

Azonban ekkor már a Lélek is munkálkodott bennem és előhozott az emlékezetemben egy elnyomott, elfeledett gyerekkori emléket.

A tanúságtétel elolvasható itt.

Létrehozva 2013. július 20.