Visszanézve most életemre, felmerül bennem a kérdés: hol kezdődött az én megtérésem? Kora ifjúságomtól első péntekesek voltunk hat testvéremmel és naponta áldoztunk. De amint rágondolok, ez a lelkület maradt meg késő felnőttkoromig. Nem mélyült el bennem az istenszeretet. Talán vágyban! Mindig kerestem a többet, a mélyebbet: az igazi Istennel való találkozást.

15 évvel ezelőtt kezembe került a “Nem részegek ezek” című könyv és rögtön tudtam, hogy ez az, amit én keresek! De megint nem jutottam tovább, csak a keresés lett intenzívebb, de az Úr még visszahúzódott tőlem. Még sok volt bennem az “Én-keresés”. Sok éjszakát sírtam át, és hívogattam az én Uramat, amíg végre egy nagyheti lelkigyakorlat nyomán felismertem, hogy nekem kell jobban Istenhez simulnom, és elhatároztam, hogy most kimondom Isten felé a nagy “igen”-t. Elmondtam gyóntató atyámnak, aki kiigazított, hogy nem a nagy “igen”-t, hanem nap mint nap a kis “igen”-eket mondjam ki, ezzel készüljek a nagy “igen”-re.

Ekkor kaptam a sok kis kegyelem mellé egy karizmatikus testvérben segítséget, aki fáradtságot nem kímélve vezetett mind beljebb, beljebb az Úristen közelségébe. Lassan rájöttem, hogy elmúlt bűneim, botlásaim, a nagy “vargabetű”, ami életemet csúfította, tart távol Istentől. Ez annyira intenzív volt, hogy magas kőfalnak éreztem, ami köztem és az Úr között meredezett. Sírtam, panaszkodtam: ha kell tíz körömmel szedem szét e falat, csak Istenhez juthassak. És imádkoztunk a testvérrel nap mint nap órákat, amíg végre megkönyörült rajtam az Úr. Elmondtam bűneimet a segítő testvér előtt és csodálatos volt az Úr felelete: Jézus jelent meg előttem, arcán a megbocsátásnak és elfelejtésnek kimondhatatlan tekintetével. Mintegy biztosított, hogy minden bűnöm, botlásom meg van bocsátva és el van felejtve Általa. Világosan éreztem, hogy Jézus mindent megbocsátott. És ekkor minden elsimult bennem és egyszerre a teljes Szentháromság birtokosaként keltem fel térdeimről: Isten az enyém volt teljes bizonyossággal és érzéssel. A szavak ebből vajmi keveset adnak vissza, de a már régi emlék most is elevenen él bennem.

Testvérem nem nyugodott meg, azt mondta, a nyelveken való imádság gyakran együttjár a Lélek keresztségével. Segített. Nem ment. Egy papot hozott hozzám, akinél meggyóntam bűneimet és ekkor megkaptam a nyelvek adományát is. Ekkortól bensőséges lelki kapcsolatban éltem a teljes Szentháromsággal. Imaéletem meleggé, bensőségessé vált: nem győztem eleget imádkozni nyelveken, spontán és az összejöveteleken mindig tanúbizonyságot kellett tennem.

Így éltem évekig repeső boldogságban. Jézus az enyém volt, és én egészen az Övé. Nagyon szeretem azt a képet, ahol az Úr Jézus egy kilincstelen ajtó előtt áll és kopogtat. A Jelenések könyvében van, az egyik levélben: ha ajtót nyitunk, betér az Atyával és Vele együtt vacsorázunk.
De aztán jöttek a megpróbáltatások, az élmények halványultak. A kegyelem fényében jól tudtam, hogy ez a szeretet próbája. És akkor elkezdtem az Urat kérni, mondja meg a nevemet, amelyben benne rejtőzik az, aminek Ő engem a világ teremtésekor elgondolt és tenyerébe írt! Sokáig könyörögtem és vártam és egyszer váratlanul közölte velem. Egész életemre vonatkozott. És azóta így imádkozom, így jelentkezem az én Uram előtt.

Külső életem is rendeződött. Nyugodt béke öntötte el lelkemet és imám mind jobban hála és dicsérő imává vált. Én tudom és az Úr, miért kell nekem halálomig hálát adni és dicsérni a teljes Szentháromságot…

Még annyit: bensőséges kapcsolatom van a Szentlélekkel és állandóan kérem, hogy a megkülönböztetés adományát adja nekem, hogy a világ különféle eseményeiben mindig tisztán lássak és el ne tévedjek hiszékenységemben, és a hit dolgaiban erősen álljak.
Mindezért, ami életemben velem történt, hála az engem teremtő mennyei Atyának; hála a megváltó és megszabadító Úr Jézus Krisztusnak; hála a megszentelő és újjászülő Szentlélek Istennek. Ámen.
(forrás: maranatha.hu)

Létrehozva 2013. június 4.