Az én megtérésem – mint sokunk életében is – nem egyik napról a másikra zajlott le hirtelen, felismerésszerűen, hanem egy hosszabb folyamat eredményeként történt. Több ilyen megtérési hullám is volt az életemben, de a legutóbbi (2008 ősze) volt a legnagyobb, az Úr kegyelméből.

Vallásos családban nőttem fel egy vidéki nagyvárosban, hitüket gyakorló nagymamákkal, akik már kisgyerek-koromban sokat vittek magukkal a templomba, ahol igen szívesen időztem már akkor is; ez is azt mutatja, hogy az Úr már gyermekkoromban is jelen volt az életemben, szerető kegyelme akkor is elkísért.

Azután iskolába kerültem, jöttek a hittanórák, majd az ifjúsági hittanok, ahol sokat tanultam a Mennyei Atyáról, Jézusról és a Szentlélekről. Az Úr egyre többet nyilatkoztatott ki magából nekem is, és nagyon jól éreztem magam az Ő közelében, de sajnos a gondok, problémák, amik jelen voltak családunkban (alkoholista édesapám révén) szétzilálták a jó Istenről alkotott képet bennem – serdülőként nem értettem, miért kell annyit szenvedni, miért engedi meg Isten a rosszat. Ehhez még az is hozzájárult, hogy nem volt jó példa előttem, a szüleim folyton veszekedtek, a meg nem értés, a szeretetlenség és durvaság sajnos mindennapos jelenség volt, és a közös ima is csak illúzió maradt.

Én közben tini-lány lettem és elkezdtem igen élénken érdeklődni a fiúk iránt. Mivel a fiúk szép lánynak tartottak – mindig akadtak rajongóim – náluk találtam meg azt a vigasztalást, bátorítást, amire akkor úgy gondoltam, szükségem volt. Nagyon jól esett megfürödni nap, mint nap az ő tetszésükben (ez hízelgett hiúságomnak). Ez volt az a terület a tanulás mellett, ahol sikerélményeim voltak, így hát ebbe menekültem.

Közben nagyon sok jó dolog is történt velem: jól tanultam, s a Gondviselésnek hála nemsokára főiskolai bölcsész diplomát szereztem, majd munka mellett elkezdtem egyetemi tanulmányaim is. Közben elmentem egy-egy keresztény ifjúsági táborba, ahol különös módon többször is megérintett az Úr a csendben és a természet szépségén keresztül. Ekkor egy rövid időre megértettem, hogy Ő létünk forrása és Ő a végső cél is, de amikor visszakerültem a világ forgatagába, ismét elragadott a hiúság, a divatos ruhák, az anyagi világ szépségei.

Szerelmi kapcsolataimon is érezni lehetett, hogy nem igazán volt rajtuk Isten áldása: a barátaim nem élték a keresztény értékrendet, és így mindig visszahúztak engem, nem tudtam a lelki életben előrejutni, fejlődni – erre sajnos csak később jöttem rá. Mindig a teremtményeknek akartam megfelelni és nem a Teremtőnek, sajnos nem az Urat tettem az első helyre az életemben. Így lassan kialakultak rendetlen ragaszkodásaim, a kötődések, amelyek persze számtalan lelki sebet ejtettek rajtam, és egy-egy csalódás után úgy éreztem bizony, hogy a világ omlott össze. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a sebek az én bűneim következményei voltak; azt hittem ártatlanul szenvedek. Mivel az Úr zárt ajtókra talált a szívemben, továbbra is vak maradtam. De az egyre szaporodó csalódások arra késztettek, hogy mindinkább csendesedjek el; éreztem a szívem mélyén, csak Isten lehet a megoldás.

Éppen egy ilyen nehéz életszakasz lezárása után Budapesten kezdtem új életet, és itt találkoztam gyerekkori ismerősömmel, Ibolyával, akivel egy városból származunk, és aki éppen 1 hónappal korábban költözött a fővárosba, mint én. A lelki sebek, a közös sors közel hoztak bennünket egymáshoz, többször találkozgattunk, beszélgettünk, és az Úr Ibolyán keresztül ismét megszólított:
 „Gyere, mert nálam vigaszra lelsz, és begyógyítom minden sebedet!”

Ibolya mély lelki életet élő lány volt korábban is, és tudtam, hogy ez nem véletlen, hogy mi most éppen találkoztunk. Már nem volt kérdés, hogy ez az Úr kegyelme. Szépen lassan visszataláltam Hozzá, és éreztem, a szeretetkapcsolatom az Úrral egyre mélyül.

Feltettem magamnak a kérdést: „Hogyan is szerethetek valakit, ha alig ismerem?” Tudtam, nemcsak teológiai téren hiányosak az ismereteim, de sokat kell egyedül lennem a csendben, hogy Ő is szólhasson hozzám. Ezt sajnos az utóbbi években csak nagyon ritkán tettem meg. Ekkor kezembe vettem néhány könyvet – többek között Szent Ágoston Vallomásait és Ignacio Larranaga-tól a Názáreti Szegényt – mert kimondhatatlanul vágyódtam az Úr Jézus után. Elismertem Őt személyes Megváltómnak, és tudtam, hogy Ő bűneim ellenére sem taszít el, éppen ellenkezőleg: minél több a bűnöm, annál gyengédebb szeretettel közeledik felém és emel föl engem. Ugyanaz a felismerés fogalmazódott meg bennem is, mint Ágostonban: „Istenem, Te végtelen Szépség, én mindig kívül kerestelek Téged, és Te belül voltál….itt voltál bennem….”.

Szárnyalni tudtam volna a boldogságtól, ezt a környezetemben sokan észre is vették, látványosan mindig jó kedvem volt, azt mondták, sugárzom!! Nagy lelkesedéssel kezdtem el október 6-án a Szentlélek Szemináriumot, melynek az előadásait István atya tartotta. Ez a szeminárium nagyon sok kegyelmet tartogatott számomra, és a kis csoportunk számára is. Most először az életemben éreztem úgy, hogy feltétel nélkül rá tudom bízni magam az Úrra, és életem azon területeit is át tudom adni Neki, melyeket eddig még sohasem. „Most már nem számít senki és semmi, csak az Úr”- gondoltam. Őt kell valamennyiünknek az első helyre tennünk életünkben, mert ha hagyjuk Őt működni, akkor fogjuk csak megtapasztalni, hogy sohasem csalatkozunk! Ha csak a magunk feje után megyünk, annak mindig hasra esés lesz a következménye. Higgyétek el, ez biztosan így van!!!

Szeretnék hálát adni az Úrnak István atyáért, Ibolya testvéremért és a Szentlélek Szemináriumon részt vevő csoporttársaimért, mert tudom, hogy valamennyien a Gondviselés eszközei voltak, akiken keresztül áradt felém Isten kegyelme.

Továbbá hálát adok Varró István testvérért is és az Elizeus Közösségért (akik a Tömő utcai kápolnában tartanak nyílt evangélizációt minden szerdán 19 órai kezdettel), a közös dicsőítésekért, a tanításokért, a közbenjáró imákért, mert ezeken az alkalmakon is gazdagon ajándékozott meg az Úr. Most, közel 30 évesen értettem meg, hogy Krisztus a mi boldogságunk, a mi életünk egyetlen célja, és hogy nélküle nincs jövőnk.

Kedves Testvérek, merjük átadni Neki életünket, és tapasztaljuk meg a Szeretet számtalan csodáját! Dicsőség legyen az Úrnak! 🙂

(forrás: maranatha.hu)

Létrehozva 2013. június 2.