Nagymamámnál láttam először gyerekként rózsafüzért. A templomba menet mindig kinyitotta a „templomi” bukszáját és ellenőrizte, hogy biztosan benne van-e a rózsafüzér.

A mise alatt a kézfejére helyezte és így imádkozta végig a szentmisét. Ennél többet se nem láttam, se nem hallottam róla.

Otthon nem, de a katolikus iskolába, ahová jártam ott többször imádkoztuk közösen. Indíttatást nem éreztem akkor még, hogy önállóan mondjam, akár naponta, vagy időnként, mert az Úr az élet napos felén tartott engem.

Egészen házas életem kezdetéig „élveztem” ezt a napos oldalt. A házasságom kezdetén – remélem minden házasságban – csak a szépet és a jót láttam meg. Üdítő reggelek, dolgos napok, felemelő esték jöttek, majd idővel a gyermekáldás(-ok). A reggelek dolgossá, a napok munkássá és az esték fáradtá lettek. Kevés lett az egymásra fordított idő. Itt-ott a kanyarban találkoztunk feleségemmel, és ha ugyanarra kanyarodtunk, akkor volt pár lépés, amit együtt tettünk meg. Aztán mindegyikünk ment, és tette a dolgát. Ritkán jutottunk el egy-egy gyerekmentes hétvégére, egy-egy csendes hétköznapi estéhez, ahol CSAK egymásra kellett figyelni. A feleségem többször, több csatornán jelezte, hogy ez így neki nehéz, nem találja bennem a társat, akivel tovább tudna szárnyalni.

HIBÁZTAM!

Tavaly augusztusban Medjugorjéban kezdődött, hogy felnőttként rózsafüzért vettem a kezembe. Éppen azt, amit pár hónappal korábban pont tőle kaptam ajándékba…

Kértem a Szűzanyát, hogy segítsen, hol és miben hibáztam a házasságomban, vagy teszem azt folyamatosan.

A tanúságtétel elolvasható itt.

Létrehozva 2024. november 7.