„Az öröm, ha nem osztjuk meg egymással, kiszárad és elillan.” (II. János Pál)

Születésem után hamar megkereszteltek, azonban az első áldozásomra két évtizedig türelmesen kellett várnia az Úrnak., ugyan is gyermekkoromban az anyai nagymamánál vettem részt szentmiséken, mivel szinte minden vasárnap hozzájuk utaztunk Bólyra.

Ő nagyon szerette volna, hogy a kedves nővérek segítségével ez valóra válhasson, de ehhez túl rövid időket töltöttem náluk. Ez időtájt még Szentlőrincen laktunk.

Tizenkét éves koromban egy vírusos idegbénulást kaptam, amikor másfél hónapra kórházba kerültem egyedül egy kórterembe, újra meg kellett tanulnom járni. Ekkor többször imádkoztam és mintha Jézussal is beszélgettem volna. A nővéreknek meséltem arról, hogy én „zongoratanár leszek”. Biztosan furcsálták ezt, hiszen alig mozdult a kezem, a lábam, de csak kedvesen mosolyogtak. A jó Isten azonban megadta a gyógyulást és az álom valóra válását.

A Pécsi Művészeti Gimnázium után a pécsi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanulhattam. A férjem Megyimórecz István megismerésében is volt valami rendkívüli, ugyanis ő kérte a jó Istent, hogy mutassa meg neki a jövendőbelijét és ekkor jelentem meg az utcán elrobogva egy autóban édesapámmal, ez után kezdett keresni, hogy hol lát meg újra.

A tanúságtétel elolvasható itt.

Létrehozva 2013. május 15.