Vannak olyan időszakok az életünkben, amikor a nehézségek nem fogynak, sőt, egyre inkább halmazódnak. A kereszthordozásunk csúcspontján döntés elé kerülünk: belemerülünk a fájdalmunkba vagy Istenben bízva haladunk előre?  Szabó Veronika őszinte, szívhez szóló tanúságtétele a mindennapi életből.

Egyszer egy ismerősöm megkérdezte, hogy oké, hogy egy évre elvonultam a világtól (a Jeunesse Lumiére Katolikus Közösséggel misszióztam) és Istenre „pocsékoltam” fiatalságom idejét, de mégis foglaljam már össze egy mondatban, hogy miért érte ez meg nekem?

Megtaláltam életem értelmét – hangzott a snassz válasz.

Aztán később igyekeztem izgalmasabban megfogalmazni, hogy eddig Isten az életem része volt, amely résszel időnként többet, időnként kevesebbet foglalkoztam. Most már nem része az életemnek. Hanem Ő maga az életem. És minden egyéb Belőle forrásozik. Bár nagyon magasztos a megfogalmazás, de azt hiszem, nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy meglássuk, a gyakorlatban mégis mit jelent ez az egész. És íme, jött egy történés az életemben, ami valamit megsejtet az egészből. Egy egyszerű biciklis incidens.

Habár a szívem az Úrnak adtam már, nem volt bennem olyan “föld felett lebegek három méterrel” életérzés. Őszintén megvallva, elég rossz állapotban voltam.

Kimondtam az igenemet Istenre, arra, hogy Őt akarom szeretni, Őt akarom követni, de ez nem óvott meg a világban történő megpróbáltatásoktól. És ez nem baj.

Valahol mélyen ott lapult bennem az igazi öröm. Viszont a nyáron történt valami, ami miatt egyszerűen nem tudtam aludni. Csak hánykolódtam az ágyban, hiába kezdtem el intenzíven sportolni vagy még komolyabban venni az imádságot, hiába fárasztottam ki magam testileg és szellemileg is, egyszerűen a heti alvással töltött óráim száma nem haladta meg az ötöt. Nem teljesen értettem, mi ez. Nem találtam rá válaszokat, de valahogy igyekeztem odaadni az Istennek. Az értetlenségemet rábíztam, hogyha akarja, majd megvilágosítja az okokat. Így folytak hetek, hónapok, és fizikailag kezdtem nagyon kimerülni.

Gondoltam, kicsit beújítok sportolás-ügyileg, és felturbózom a biciklimet. Nem nagyon értettem hozzá, de lelkesedéssel töltött el, hogy belemélyedhetek a szerelés rejtelmeibe. Sok javítás, olajos kéz és megvágott ujj után rendben működött a járgány. Fék megcsinálva, világítás oké, belsőgumi kicserélve, kormány beállítva – végre lehetett vele száguldozni! Erre a következő alkalommal – totáldefekt…mindkét kerék. Sebaj! Elvisszük a szerelőhöz. Csudijó, most már semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy biciklivel suhanjak végig Budapest utcáin.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2024. szeptember 8.