Honnan hangzott a második emeletről, vagy följebb? Olvasás óra következett. A soron következő olvasmány címe ez volt: „Az én édesanyám”. Elábrándoztam, Mamira gondoltam és arra, ha meghal, akkor írják a nagymama, nagypapa nevét, akiknek a teste már régen elporladt. Persze nem tudom, de lehet, hogy akkor írták. Amikor megtudtam a halál hírét, végiggondoltam milyen előérzeteim voltak. A Lourdes-i Szűzanya napján (február 11-én) máig sem tudom milyen meggondolásból, postára adtam egy papnak öt misére való pénzt és levelet, amiben kértem, hogy mondjon miséket Jóska bátyámért, édesanyám születésnapjára (március 12.), a családért stb. Addig nem mondattam miséket, mert tudtam, hogy ő szokott mondatni. Máig megőriztem a feladóvevényt. Aztán újra írtam, hogy február 17-én elhunyt. Addig biztosan elmondott már egy misét. Talán a halála napján?

Mami nagyon szerette a Lourdes-i Szűzanyát, mindig vitte a virágot a szobrához a templomba. Később sajnáltam, hogy nem abban a teremben van az osztályom, és mégis egy év múlva február 17-én, egy bemutató tanításon vettünk részt abban a teremben, abban az órában. Az elmúlt év történésein járt az eszem, csak arra riadtam fel, amikor a tanítónő felszólított egy kislányt: „Erzsi!” (Az egész tanévben csak egyszer voltam ebben a teremben, ebben az egy órában.)

Az év leghidegebb napján volt a temetése. Megfázhattam. Egy hét múlva – kicsit betegen – elaludtam, és álmomban láttam. Fehér ruhában állt otthon az ágya mellett. Imbolygott, meg akartam állítani, de nem éreztem a testét. „Félek”– mondta. „Ne félj, csak imádkozz, mert eljön az a nap, amikor elítéljük, és alázatos szolgájának szenteljük magunkat.” Ekkor felébredtem, és gyorsan leírtam, amit mondtam, mivel értelmes volt.

Négy év múlva epeműtétem után tüdőembóliát kaptam. A szanatóriumban szigorú ágyban fekvést írtak elő. Szobatársnőm pornó újságokkal fertőzte az osztályt. Egyszer, amikor odaadta a táskámat, kivettem Kempis Tamás „Krisztus követése” könyvét. „Ezt olvassa!”– mondtam. Egész nap csak azt olvasta, annyira érdekelte, így aztán neki is adtam. Három napi fekvés után, este nagyon rosszul lettem, úgy éreztem, hogy lázas vagyok. Kiderült, hogy a hőm nem felfelé, hanem lefelé megy. Ekkor a szobatársnőm felugrott az ágyból, és azt mondta: „Volt abban a könyvben egy kép, én azt visszaadom.” Pio atya ereklyés képe volt, amit fiam hozott még egyszer a papi szemináriumból. Szívemre tettem, és elmondtam a Szent Sebek rózsafüzért, – gondoltam – amíg végzek vele, majd csak jobban leszek.

Befejeztem az imát, és valóban jól lettem. Eltettem a képet a vánkos alá, de utána újra rosszul éreztem magamat. Gyorsan visszatettem, és újra jól lettem. Ekkor kijelentettem: „velem csoda történt, én most meggyógyultam.” Másnap mentővel levittek a klinikára vizsgálatra, majd visszaszállítottak. Az orvosnő bejött, letépte az ágyamra ragasztott papírt, amire ez volt írva: „Szigorúan ágybanfekvő!” „Felkelhet, nincs embóliája!”

Rögtön felkeltem, rendbetettem magam, és ki akartam lépni a kórteremből, amikor fiam megérkezett. Ijedten kiáltott: „Feküdj le, nem szabad felkelni!” „Énvelem csoda történt, én meggyógyultam.” Nem akarta elhinni. „Nyugodtan áldoztass meg!”– mondtam, majd végigkísértem a folyosón. Minden vizsgálat eredménye negatív lett. Egyedül voltam a szobában, amikor kimondhatatlanul kellemes illatot éreztem. Valóban egyedül voltam??? Később olvastam csak Szent Pio atya életét, arról írnak, hogy ahol járt – halála után – ott kellemes illat áradt.

Létrehozva 2013. március 13.