Köszönet Erzsébetnek, hogy hozzájárult tanúságtétele megosztásáért.

Minden gondolkodó embert foglalkoztat ez a kérdés. Van vagy nincs? A hívőnek van. Ma, 2012. január 25-én, Szent Pál apostol ünnepén, az úgynevezett „pálfordulás” napján imádság közben jutott eszembe, hogy leírhatnám azokat a személyes tapasztalataimat, amelyek az életben történtek velem, és erősítettek abban a hitemben, hogy a földi élet végeztével nincs vége az életnek.

Ezen gondolattal nyitottam ki a Bibliát. Ott nyílt ki, ahová egyszer az esküvői képünket betettem. A kép hátuljára írtam, hogy ez mikor történt. A 45. házassági évfordulónk napján. Az idézet pedig ez: „intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket, éljetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki meghívott titeket dicsőséges országába.” (Szent Pál 1, Tesszalonikiaknak 2, 12) Tehát „MEGHÍVOTTAK” vagyunk.

A meghívás akkor történt, amikor a keresztség szentségében részesültünk.

Az első eset, amikor a halál elkerülhetetlenségével találkoztam, sógornőm esete volt. 36 éves,szép asszony volt. Gyomorfekélye miatt hozták műtétre Pécsre, de sajnos elrákosodott. Naponta mentem hozzá, vittem, amit csak kért. Amikor az orvos közölte, hogy menthetetlen, megkérdeztem, nem akar-e gyónni. Ha meggyógyulok, elmegyek,-válaszolta. Meg volt benne a jó szándék. Férje eljött érte. Szigetvárhoz érve,-elhunyt. Mellette voltam, amíg csak lehetett. Megviselt az eset, hiszen 6 hónapos várandós voltam. Úgy éreztem, hogy elmegy a magzatom. Hála Istennek, megmaradt!

Férjének, 16 éves leányának, 10 éves kisfiának és édesanyjának, de mindnyájunknak pótolhatatlan veszteség volt. Pontosan 5 év múlva, ugyanazon a napon – június 17-én – halt meg az édesanyja, az anyósom. Áldott, jó asszony volt. Rengeteget dolgozott, kerti munkát, a sok állat etetését, varrást, és a főzést stb. végezte. Vasárnap így apósom ment misére, de amikor haza jött, a család minden tagját megcsókolta, és ezt mondta: „Részetek legyen az áldott szentmisében!”

Leányuk elvesztése után vigasztalást nyújtott kisfiam születése.

Náluk szültem, mert az orvosom szabadságon volt. Három napig vajúdtam. Amikor megszületett, sokáig nem sírt. A bába néni ütögette, hideg majd meleg vízbe tette váltogatva. Arra gondoltam, meg is halhat a gyermekem. Ekkor imádkozni kezdtem, hangosan, lassan, hittel a gyerekkoromban megtanult imát:  

Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya!

Keservét a búnak, bajnak, eloszlatni van hatalmad.

Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg.

Hő imáit gyermekidnek nem, Te soha nem veted meg.

Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!

Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya! Ámen.

Ebben a pillanatban felsírt a kisfiam. A bába néni azt mondta anyósomnak: „Sok szülést levezettem az életben, de ilyent még soha.” Apósom – bár minden vasárnap ott volt a szentmisén – 30 évig nem gyónt. Egyszer, amikor nálunk volt Karácsonykor, eljött velem az éjféli misére. Az úton megkérdeztem: „Papa, nem akar gyónni?” Meggyónt, áldozott és nagyon boldog volt. Attól kezdve rendszeresen végezte. Anyósom halála után hozzánk költözött. Szűken voltunk a lakásban, mert akkor már három gyermekünk volt.

Kérésére gyümölcsösünkben egy kis házat építettünk. Kölcsönöket vettünk fel. Szerette volna, hogy ház is legyen, de a pénz is megmaradjon. Megneheztelt ránk. Váratlanul, tüdőgyulladással kórházba került. Ekkor, mintha valaki ezt mondta volna: „Ha futsz, még eléred a buszt.” Futottam. Vittem neki, amit csak kért, majd megkérdeztem: „Nem akar meggyónni?” Beleegyezett. Felhívtam a férjemet, hogy jöjjön egy atyával. Először nem engedték be őket. (Ez még a kommunizmus idején történt.) A pap kitartó volt, „nem baj”- mondta, „majd jövünk később.” Gyónt, áldozott, kibékült a fiával és a Jóistennel. Két nap múlva mehettem legközelebb látogatni. Aznap hajnalban elhunyt Isten békéjében.

(folyt.)

Létrehozva 2013. március 11.