Ez az írás egy 9 gyermekes édesanyától származik, aki őszintén elmondja nekünk a megélhetéssel, hittel kapcsolatos felismeréseit, tapasztalatait. Krisztina gyermekei rendszeresen ministrálnak templomunkban, a Kertvárosban.

Gyerekkoromban, mint első gyerek, sok minden az én feladatom volt. Megtanultam, mennyire fontos, hogy meglegyen mindig az, ami szükséges.

Később, mikor már nekem volt családom, mindig arra törekedtem, hogy a szükséges dolgok ne hiányozzanak.
Jöttek nehéz időszakok, megtanultam lemondani sok mindenről, hogy a gyerekeknek a legszükségesebb meglegyen. Mindig aggódtam. Rettegtem a hónap végétől. De mindig megoldódott valahogy a gondunk.

Aztán már egyre több gyereknek kellett megadni a mindennapi betevőt. 3-4-5-6-7-8-9…
Kellett nagyobb lakás… Építkeztünk. Hogy hogyan sikerült? Ha csak hitetlenül szemlélném, azt mondanám, hogy szerencsénk volt. De én tudom, hogy a gondviselés az, aki megoldotta nekünk a problémát. Voltak közben is nehéz helyzetek. Olyanok is, amikor már mindenki azt mondta, hogy belebukunk… De végül minden jóra fordult.
Nem tettünk mást, csak imádkoztunk, és tettük a dolgunkat. Nem vártunk ölbe tett kézzel, kerestük a megoldást. És az jött is. Más emberek által, mintha angyalokat küldött volna az Úr!

Ha tőlünk segítséget kér valaki, mindig segítünk. Akkor is, ha az utolsót adjuk is oda. És ha nekünk kell valami, akkor rajtunk is segítenek.

Nagyon sokáig az anyagi nehézségek idején pánikrohamaim voltak éjszakánként. Miden éjjel belelovaltam magam abba a gondolatmenetbe, hogy milyen rossz is nekünk, és milyen rossz jöhet még. Pedig már akkor is megtapasztaltam Isten gondviselő szeretetét.

Gazdasági válság. Ez egy nagycsaládban még megrázóbb tud lenni. Már eleve úgy éltünk, hogy csak a minimumot tudtuk előteremteni. Semmi feleslegesre nem költöttünk, takarékoskodtunk. Azóta már lemondtunk az autóról, csak akkor használjuk, amikor másként nem tudjuk megoldani a dolgokat, amin azt hittük, nem lehet már spórolni, még mindig tudunk…És talán még tartalmasabb is lett az életünk. Bár anyagi nehézségeink egyre szaporodtak, bennem mégis valahogy nyugalom van. Az, hogy Isten minket a tenyerén hordoz, nekem elég kell, hogy legyen.
Egyszer lelki vezetőm mondta, hogy ha nem tudom Istenre bízni az életem, mindent a magam módján, a magam erejéből akarok véghezvinni, akkor Isten ad majd olyan nehézségeket, amit úgysem tudok én megoldani, és ezzel megtanít arra, hogyan bízzam rá magam teljesen. Nem mondom, hogy jelenleg én már a csúcson vagyok. Vannak aggodalmas napjaim, de Istenre figyelve, az Ő útját járva próbálok élni, és sokszor kapom magam rajta, hogy nem idegeskedek azon, amit úgy is tudom, hogy megoldódik. (És minden megoldódik…)

Így, egyre nagyobb békében vagyok önmagammal is, és a világgal is… Isten tenyerén.

(forrás: kertvarosi.plebania.hu)

Létrehozva 2012. május 17.