Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát ? Persze, így könnyű ! – s majdnem nevetek.

A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot sem nyújt. Egyedül az aneszteziológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll.

Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt… A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást.

A beteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul szólal meg:

– Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?  

– Persze, csak tessék! – mondom bosszúsan.  

– Köszönöm, fiam – s belekezd csendesen.

– Domine! … Ámen! – mondja e két szót.

– Csak ennyi? – kérdezem meglepetten.

– Csak ennyi.

– Uram !…Úgy legyen!

– Igen, fiam. Ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja.

Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét.

Mereven állunk, feltartott kézzel. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.

– Lehet még egy kérésem?

– Igen, természetesen. – de már nem vagyok bosszús a késés miatt.

Életem legrövidebb, és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.

– Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom.

S, ekkor remegő, halk hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:

– Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,…

A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:

– Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…

A versszakot már öten fejezzük be:

– Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?

Egy mély sóhajjal álomba merül a néni.  

– Törlést kérek! A szemüvegemre.  

Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.  

– Ha Isten velünk… Kezdhetjük!… Kérem intubálni!  

Elgondolkodtató. 

Gondolkozz el rajta, mikor azt hiszed, csak Téged bánt az Élet…
Nézz körül a világban! Láthatod az embereket, akik az utcán élnek.

Ha azt hiszed, hogy csak neked fáj, mikor akit szeretsz, mással látod
Nézz meg egy vakot … ki soha nem láthatja meg a napvilágot.
Ha azt hiszed ver a sors, mikor az emberek rosszat kiabálnak Rád
Nézz meg egy süketet, ki soha nem hallhatja az Élet dallamát…
Ha azt hiszed Te vagy az egyetlen, akit akadályok veszik körül …
Nézd azokat, kik nem tudnak járni, arcukon mégis mosoly derül.
Ha azt hiszed rossz helyre születtél, s Téged senki nem szeret,
Nézz meg egy árvát, ki könnyes szemmel nézi a szüleidet…
Ha azt hiszed, hogy nem kapsz időt, hogy begyógyuljanak a sebek,
Nézd azokat, kik hirtelen hunytak el, nem ölelhették át szeretteiket!
Mielőtt panaszkodnál, nyisd ki a szemed, rosszabb is lehetne…  

S rájössz, hogy nem sírva kell eltöltened a napot, hanem nevetve.
Köszönd meg, amit a sorstól kaptál, ne háborogj sohasem,   

Nem tudhatod, mi lesz holnap…  Ez vezessen az Életben!  

Létrehozva 2021. február 21.