Fra Marinko Šakota, Međugorje plébánosának szentbeszéde – előesti szentmise, 2018. június 24.

Kedves testvéreim, mit gondoltok 37 évvel ezelőtt, miért pont a mai napon, Keresztelő Szent János ünnepén jelent meg először a Szűzanya a Podbrdon? Véletlen ez, vagy ezt a napot választotta ki a Szűzanya, hogy ekkor látogassa meg először ezt a mi Hegyvidékünket? Ha a mai szemszögből szemléljük, akkor minden arról beszél, hogy mindez nem véletlen. És pont ez a mai nap volt az a csíra, amelyből később minden kiindult.

Miért pont Jánost választotta? Ki volt János? Vízválasztó az Ó- és az Újszövetség között. Vele zárult be a történelem egy időszaka és azután kezdődött el egy új korszak. A Szűzanya itt Jánossal kezdte. Ez pedig azt jelenti, hogy ezzel valami nagyon komoly dolgot szeretett volna elkezdeni. A tudatában sem vagyunk annak, mily nagy jelentőségű ez! A Szűzanya példaképet helyezett elénk. Azért, hogy amikor megtérésre hív bennünket akkor, tudjuk mit jelent az. Amikor böjtre hív minket, Jánosra tekintsünk. Amikor a Jézushoz vezető utat készíti számunkra, János legyen a példaképünk!

Sok hasonlóság van Mária és János között: 37 évvel ezelőtt, Keresztelő Szent János ünnepén a Szűzanya a karjaiban hozta el a kis Jézust. Mit akart ezzel mondani? Hát nem azt, amit János is mondott: Íme, az Isten Báránya! Íme, Ő a ti békétek!

János a pusztába kiáltó hangja volt. Hát nem Mária is az, immár 37 esztendeje? A pusztába? Igen, a pusztában, amely az emberekben és a szívekben van.

Ki érezte meg először Mária érkezését és kezdett el ujjongani örömében? János! Erzsébetnek, édesanyjának méhében. Gondolkodtatok-e valaha is erről: a meg nem született gyermek elsőként ismerte fel és hirdette meg a Messiást! A meg nem született gyermek! Micsoda üzenet ez a mai időknek!

Mária önmagában, a testében vitte a Hegyekbe az éppen megfogant gyermeket, Keresztelő Szent János ünnepén pedig a karjaiban hozta el a mi Hegyünkre, a mi Podbrdonkra a kis Jézust.

És akkor sok szív megérezte jövetelét. Oly sokan! Először a látnokok, majd a plébániai hívek, a környékbeliek, végül pedig a világ minden táján élők. Igen, szerte az egész világban! Hihetetlenül hangzik, de mégis mily csodálatos! Olyan, mint János idejében. Máté írja: „Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, az egész Júdea és a Jordán egész környéke. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, és megvallották bűneiket.” (Mt 3, 5-6).

A bűnbánat szentségéhez járulnak, meggyónnak. Igen, tanúi vagyunk ennek itt, Medjugorjéban!

Mária Keresztelő Szent János ünnepét választotta ki, de ezt a plébániát, a két hegyet, a Podbrdot és a Krizevacot, a templomot és minden egyes embert is. A két hegy, mint egy ölelés, mint az öl, amelybe az Édesanya fogad be bennünket, mint a nyitott szív – többek, mint általában a hegyek: Az egyik Betlehem, ahová az édesanya karjaiban hozta el a kis Jézust, a másik pedig a Golgota, ahol ugyanez az édesanya imádkozik a kereszt alatt keresztrefeszített fiáért. Az egyik hegy Jézus bennünk való megszületéséhez, a másik a feltámadáshoz vezet.

A mezőn, a völgyben van a templom, amely előtt meggyónunk, és amelyben táplálkozunk. Olyan, mint egy háromszög. Nem, inkább, mint egy szív.

És, íme, már világos, mit is szeretne Mária – hogy kövessük, azt tegyük, amit ő tett: Elment a Hegyekbe és a Templomba. És, mindent, amit tett, szívvel tette. A hegyek meghívás számunkra az exodusra, a völgykatlanból való kivonulásra, a mindennapi gondolkodás- és látásmódunkból. Megyünk fel a hegyre, mintha önmagunkból szeretnénk kilépni, hogy az ima, a szemlélődés és a rózsafüzér titkok állomásainak elmélkedése által a Jelenések hegyén és a Krizevac keresztútján átéljük a máshogyan látást és a máshogyan gondolkodást.  És Jézust szemlélve felismerjük és megengedjük neki, hogy megváltoztassa szívünket.

No, a mi Hegyeinkre való feljutás nem végső célunk. Lukács írja: „Azokban a napokban Mária útra kelt és a hegyek közé sietett”, majd folytatja: „Juda városába”. Ezután Lukács írja: „Belépett Zakariás házába és köszöntötte Erzsébetet.”

Mária azt szeretné, hogy gyakrabban induljunk a Hegyekbe, a Podbrdora és a Krizevacra, hogy eltávolodva a barátoktól és az ellenségektől, a munkától, a szegénységtől és a gazdagságtól, a jó és a nehéz emberi kapcsolatoktól, az örömtől és a gondoktól, közelebb kerüljünk Jézushoz.

Azzal a céllal, hogy majd a Hegyekből „Juda városa”, „Zakariás háza” felé induljunk – másokhoz, de már máshogyan, megváltozva – Jézussal a szívünkben. És amikor visszatérünk és köszöntünk másokat – ahogyan Mária Erzsébetet – akkor ujjongjon az örömtől azok szíve, akikkel találkozunk. Pontosan, amikor nagy bajban vagyunk, azért sietünk fel mi is gondjainkkal Hegyeinkre, a Podbrdora és a Krizevacra, hogy lépteink lelassuljanak, és szívünk más ritmusban dobogjon.

Emlékezzünk csak fra Slavko Barbaric atyára, aki azt üzeni nekünk: „Haragunk, idegességünk, káromkodásunk, alkoholizmusunk, a kábítószer, a veszekedés, az elégedetlenség, a belső zúgolódás, a bizonytalanság, a félelmek, a szorongások, az álmatlanság csak annak jelei, hogy elveszítettük azt a ritmust, amely boldoggá tesz, és amely lehetővé teszi azt, hogy találkozzunk önmagunkkal, az emberekkel, a természettel és Istennel. Amikor az ember ideges és türelmetlen, akkor nem találkozhat sem önmagával, sem másokkal. A drog és az alkohol, a féktelen barátkozások, a túl hangos zene, a kiabálás, a mértéktelen evés az ember görcsös próbálkozása azért, hogy visszatérjen egy más ritmusba.”

„Ahhoz, hogy visszatérhessünk a béke új ritmusához, ma sokkal több idő szükséges az imára, a csendre, a halk éneklésre, az Isten szavára, mint valaha, mert egyre több olyan helyzet adódik életünkben, amely kibillent bennünket a ritmusból.

Ezért sok keresztény, aki sietve és röviden imádkozik, aki így veszt részt a szentmisén, aki így végzi a szentgyónást, nem lép be az új ritmusba és nincs ereje semmit sem megváltoztatni az életében… A menekvés pedig az imában, az Istennel való barátkozásban, az önmagunkhoz való visszatérésben van.”

A Szűzanya utat mutat, hogyan lehet Mártától, a stressz helyzetekből, a békétlenségből, a sok-sok gondból és bajból eljutni ahhoz az egyetlen fontoshoz, és hogyan válhatunk olyanná, mint Mária, a nővére, aki tudatában volt az egyetlen szükségesnek. Ezzel az indítékkal az egyetlen szükségesért tudni kell kiválasztani a Hegyre vagy a Templomba vezető utat, és odaülni az Úr lábához és hallgatni szavait felfelé haladva a sziklás ösvényen vagy az Oltáriszentség előtt vagy a gyóntatószékben vagy a kereszt előtt térdelve, rózsafüzérrel vagy kereszttel a kezünkben, megtörve a kenyeret és vízzel oltva szomjunkat a böjti napokon, kezünkben tartva a Szentírást, szívvel olvasva és figyelve rá…

Mária Keresztelő Szent János ünnepét választotta, mert János ma is nagyon aktuális. Ma, amikor sokan nem tudják kik is valójában, mi az identitásuk, és mi nem, és mik nem lehetnek, és minek nem kell lenniük, János példát ad az embernek, mert ő tudja ki valójában, és ki nem.

Ő tudja, és el is mondja, hogy nem ő a Krisztus (a Messiás), sem Illés, nem próféta. No, azt is tudja, hogy kicsoda és el is mondja magáról: „A pusztába kiáltó szó vagyok: egyengessétek az Úr útját!” János az, ami valójában is és teljesen betölti az, ami ő. Nem boldogtalan amiatt, ami, nem és ami nem is lehet.

Jézus azt mondja róla, hogy próféta, sőt a prófétánál nagyobb. És hírnök, megelőzi a Messiást. Ez a két kijelentése Jézusnak Jánosról világos számunkra, de a következő kissé összezavar bennünket: „Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb Jánosnál, mégis, aki a legkisebb az Isten Országában, nagyobb nála.” Senki sem nagyobb Jánosnál, ugyanakkor mégis mindenki nagyobb nála. Hogyan értsük ezt? Valóban, az emberek szemében senki sem volt nagyobb Jánosnál – ő János, aki erényes életével túlszárnyalt minden asszonytól született embert. Az emberi természet szemszögéből elérte a csúcsot: nagy tiszteletnek örvendett, keresték az emberek. Még az is elterjedt róla, hogy ő a Messiás.

Ha János helyében lennénk, vajon hogyan reagálnánk? Nem lenne hízelgő ez számunkra? Azon a szinten, ahol minden körülöttünk forog, az ego körül, ahol arra törekszünk, hogy valaki legyünk mások szemében, lehetőség szerint nagyobbak másoknál, hogy a népszerűségben túlszárnyaljunk másokat a tudásban, a titulusban, a sikerben, a pénzzel, az új autóval. Nem elég kibontakoztatni a talentumokat és képesnek lenni valamire, hanem szükséges az is, hogy ismertek és elismertek legyünk, valakik mások szemében.

János nem maradt meg az asszonytól való születettségénél, az emberi természet felszínén, hanem növekedett. Újjászületett, ezt láthatjuk abból is, hogy „az Isten Országában a legkisebb is nagyobb nála.” Mit jelent ez?

János felülemelkedett a felszínen, azon, hogy figyelje azt, mit mondanak róla mások, és ki ő mások szemében. Most, az új felszínen, Isten Országának benne való növekedése által, János szemében mások nagyobbak nála. Ez János, aki Jézus előtt megméri és megismeri önmagát, és növekszik a bölcsességben és a megérti: „Neki, Jézusnak növekednie kell, nekem pedig kisebbednem.” Hasonló megfogalmazásokat találunk más helyeken is: „Aki utánam jön, nagyobb nálam”. „Nem vagyok méltó arra, hogy megoldjam a saruszíját.”

János arra tanít bennünket, legfontosabb az, hogy felfedezzük hivatásunkat, eredetiségünket, megismerjük és elfogadjuk önmagunkat. És boldogok legyünk azért, mert sok lehetőségünk van arra, hogy növekedjünk és jót cselekedjünk.

Mindannyian voltunk vagy vagyunk az asszonytól születettek szintjén, az emberi természet szintjén, amelyben testileg és lelkileg növekszünk, gyarapszunk a tudásban, a növekedésben, a kultúrában, kibontakoztatjuk talentumainkat… Ezen a szinten szeretnénk valamit létrehozni, valakivé válni mások szemében, jobb lenni másoknál, anyagi javakkal rendelkezni, házat, vállalkozást, panziót, hotelt építeni, titulussal rendelkezni, elismertnek lenni.

Ez az első szint természetes. A fontos az, hogy ne gondoljuk azt, hogy ez lényünk fejlődésének csúcspontja. A fejlődésnek tovább kell mennie: János példája szerint, dönteni kell a növekedés mellett, vagyis, leszállni szívünk mélyére, a bennünk működő Isten országának szintjére, ahol újjászületünk – onnan felülről.

Ez az, amire itt a Béke Királynője annyi év óta tanít itt bennünket.

Emlékezzünk csak Jézus éles kritikájára, amellyel kortársait illette: „Eljött ugyanis hozzátok János az igazság útján – és nem hittetek neki. A vámszedők és az utcanők azonban hittek neki. Ti még ennek láttán sem gondoltátok meg magatokat később, hogy higgyetek neki.” (Mt 21, 32)

A Szűzanya kiválasztotta Jánost, mert János kérdés elé állít bennünket. Ahogyan abban az időben, úgy ma is két lehetőségünk van: Megmaradhatunk az írástudók szintjén, akik Jeruzsálemből jöttek és Jánossal foglalkoztak: Vajon te vagy a Messiás? Te vagy Illés? A próféta vagy? És nem változtak meg. Vagy Jánost választani és őt hallgatni, és válaszolni hívására, amely nekünk szól, személyesen nekem: Térj meg!

Megmaradhatunk azok szintjén, akik Medjugorjéval foglalkoznak: Miért tartanak ilyen sokáig a jelenések? Mik ezek – mik azok? Miért van ez így – vagy úgy? Vagy meghallani Mária hívását: Térj meg! Tanuld a szívvel való imát! Engedd meg Istennek, hogy megváltoztassa a szívedet…

Könnyebb Jánossal foglalkozni, vagy Medjugorjéval, mert akkor nem rólunk van szó. Könnyebb ez, mint meghallani a megtérésre szóló hívást, amelyet János és Mária intézett hozzánk, mert ebben az esetben tükör előtt állunk: És én? Nekem szükségem van-e megtérésre? Van-e olyan dolog az életemben, amit meg kell változtatnom?

Mi van velünk? Foglalkozunk-e Medjugorjéval? Számoljuk-e a zarándokokat? Vagy arra törekszünk, hogy meghalljuk azt, amit a Béke Királynője mond?

Vannak, akik azt mondják: vendég, turista, szezon. Különbség van aközött, ha azt mondom turista, vagy ha azt, zarándok. Mert az első nem állít kérdést elém, míg a második, igen. Mert ha az az ember, aki messziről jött zarándok, akkor mi van velem? Ki vagyok én?

Különbség van aközött, ha azt mondom: szezon vagy a kegyelem ideje. Az első nem kötelez engem, ez a második pedig, kérdést állít elém: hogyan élem meg ezt a kegyelmi időt? Lehetséges-e, hogy elszalasztom ezt az időt, amely ezer generáció közül egynek adatik?

És te, kedves zarándok? Medjugorjét kétféle módon élheted meg: azt keresed, hogy számodra kényelmes legyen (a hotelben, a panzióban), hogy a szobádban legyen televízió, a szálláson lift és klimatizált szoba… Ehhez hasonlóan tesznek a turisták. Vagy, azt az utat választod, amely a növekedéshez vezet: a zarándoklat napjaiban eldöntöd, hogy a Szűzanya iskolájában tanulsz élni. A szívvel való imát választod a csendben, egy nap szívvel böjtölsz, szívvel imádod Jézust az Eucharisztiában, találkozol az irgalmas Atyával a szentgyónásban, szívvel olvasod Isten szavát, rózsafüzért imádkozol a Podbrodon és keresztutat a Krizevacon.

János felnyitotta az emberek szemét és ezt teszi a Szűzanya is. Hallgassunk meg néhányat a szavaiból: „Drága gyermekeim, ti kegyelmeket szeretnétek kapni, de nem imádkoztok. Nem tudok segíteni nektek, mert ti nem akartok elindulni.” „Beszéltek, beszéltek, de nem imádkoztok.” „Futkostok, dolgoztok, gyűjtögettek, de áldás nélkül. Nem imádkoztok.” „Gyermekeim, ti nem tudtok Isten kegyelmében élni.” „Gyermekeim, olyan időben éltek, amikor Isten nagy kegyelmeket ad, de ti nem tudjátok kihasználni ezt. Minden mással törődtök, de a lelketekkel és a lelki életetekkel a legkevésbé. Ébredjetek fel lelketek fáradt álmából, és mondjatok teljes erőtökből Igent Istennek.” „Gyermekeim, kevéssé szerettek, és még kevesebbet imádkoztok. Eltévedtetek és nem tudjátok, mi a célotok. Fogjátok kezetekbe a keresztet, nézzétek Jézust és kövessétek őt.”

János és Mária nem marad meg a kritikánál, hanem kiutat mutatnak. A kiút pedig a megtérésben van. A böjt – természetesen a radikális, a kenyéren és vízen, szerdán és pénteken imádsággal összekötve – mély kapcsolatban áll a megtéréssel. Mi néha elalszunk, ringatózunk, és azt gondoljuk, hogy minden rendben van, de amikor elkezdünk böjtölni, megértjük, mennyi mindent mulasztunk el. Elmulasztjuk a fejlődést.

A böjt felráz bennünket, és meghív arra, hogy kilépjünk a különböző rabságainkból és vakságunkból, azokból a dolgokból, amelyek meggyőznek bennünket arról, hogy nagyon fontosak, mégis rabbá tesznek minket, és elvonják a figyelmünket arról az egy szükségesről, arról az égi kincsről, amely múlhatatlan, örök.

Amikor elkezdünk böjtölni, eszünkbe jut: Emlékezz ember… És a másik: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten igéjével.

Emlékezzünk János kérdésére, amelyet a börtönből intézett Jézushoz: Te vagy-e a Messiás? És mit válaszol Jézus Jánosnak? Mondjátok meg Jánosnak: a süketek hallanak, a bénák járnak, a vakok látnak… Jézus tehát rámutat a gyümölcsökre.

És itt is egyesek felteszik a kérdést: valóban igaz, hogy megjelenik a Szűzanya? Mit válaszolna Jézus? Nézzétek a gyümölcsöket!

Ha azt nézzük, milyen sok zarándok jön ide, azt kérdezhetjük, mi az, ami elindít ennyi embert a földgolyó minden sarkából ide, Medjugorjéba? Mi indít sokakat arra, hogy néhány napi utazás után itt, a Béke házában hat napon át kenyéren és vízen böjtöljenek? És majd azután újra autóbuszba üljenek, és ugyanannyi időt utazzanak haza? Ha látod az arcukat – maga az öröm! Őszinte, igazi öröm!

Ide jöttek, mert itt az Ég oly közel van. Ide jöttek a legnagyobb és legfontosabb szükséglet miatt – lelkük szükséglete miatt, hogy felfedezzék a nagyobb szeretetet, hogy megismerjék az irgalmas Atya szívét! Hogy rátaláljanak az igazi békére! A szív békéjére, amelyet semmilyen békétlenség nem tud ellopni!

Ezért kedves plébániai hívek! Ti kísértésekben éltek, de a kegyelemben is immár 37 esztendeje. A Szűzanya arra hív benneteket, hogy olyanok legyetek, mint Mária, a szükségletek pedig arra hívnak, hogy olyanok legyetek, mint Márta. Biztosan kell, hogy olyanok is legyünk, mint Márta, aki a dolgok körül forgolódik. Mert egyébként hol lenne elszállásolva a sok zarándok. Azonban ne maradjunk meg a külső gondok felszínén. Nagy kísértés ez! Megmagyarázni a szentmiséről való hiányzásunkat és az elmaradt imádságot, a kötelesség miatt. Amikor közel vagyunk, belülről azonban eltávolodtunk, akkor a szentmise és az imádság kötelesség, de ha belülről közel vagyunk, ha a tudatunk és a szívünk éber, akkor a szentmise és az imádság szükséglet – a lelkünk szükséglete!

Hogyan ébredjünk fel Márta álmából és hogyan ne feledkezzünk meg arról az egyetlen szükségesről és fontosról, és mint Mária reggel, napközben és este, oda tudjunk ülni lelkünk legjobb Barátjának lábához.

Sohase szokjuk meg azt, ami itt történik! Nagy kísértés számunkra, hogy oly közel legyünk, de mégis oly távol. Oly közel éljünk a forráshoz, és mégis szomjasak és felszínesek maradjunk. Benső tapasztalat és növekedés nélkül.

Gondoljunk csak a tékozló fiú példabeszédében szereplő idősebb fiúra, aki oly közel van az apjához. Nem volt rossz ember, az apja mellett maradt, szorgalmasan dolgozott, de valahol hibázott. Hol? A szíve nem bontakozott ki, kicsi, szűk és rideg maradt.

Nem bontakozott ki, nem növekedett, nem vált hasonlóvá az apjához és az ő tágas szívéhez, amelyben a szeretet uralkodott. Miért nem? Mert nem ismerte meg.

És számunkra is kísértés, hogy itt vagyunk, közel és ne ismerjük meg azt, amit az Ég, amit az Édesanya mond! Ne engedjük meg, hogy oly közel legyünk, de mégis oly távol az ő szívétől! Ő, az Édesanya választott ki bennünket! És különleges szerepet bízott ránk! El lehet, el szabad-e mulasztani ezt?!

Ne engedjük meg, hogy az bontakozzon ki bennünk, amit a trend kínál, a szívünk pedig zárva maradjon arra, amit a Szűzanya szeretne. Vagy pedig azt, hogy gyermekeinknek lehetővé teszünk mindent, amit a világ kínál, amit a trend és a divat szeretne, de nem tesszük lehetővé számukra a belső fejlődést, amit a Szűzanya szeretne. És a mobiltelefont bámulva megtudunk minden részletet, ami a világban történik, de nem tudjuk meglátni azt, ami a saját szívünkben van!

Vannak a plébániai hívek között, akik tudatosak – harcolnak, nem adják fel! Az árral szemben úsznak! Dolgoznak, de otthagynak mindent és eljönnek a szentmisére reggel vagy este, felmennek a Jelenések hegyére és a Krizevacra, a családban imádkoznak vagy imacsoportokat alakítanak. Ingyen befogadják otthonaikba a fogyatékkal élőket, oly sok év óta a papokat lelkigyakorlat idején… És oly sok más jót tesznek, ami nem látható. Ezekben a napokban volt a fogyatékkal élők 7. nemzetközi zarándoklata. Sok ember jósága mutatkozott meg. A fogyatékkal élők erre a jóságra ébredtek és létrejött a szeretet és a jóság mozgalma. És pontosan ezt szeretné a Szűzanya: felébreszteni lelkünk jóságát! Azt a jót, amely bennünk van.

És a végén emlékezzünk Jézus szavaira, amelyet Keresztelő Jánosról mondott: „Ő világosság volt, amely világít, de ti csak ideig-óráig akartatok fényében gyönyörködni.” És ahogyan a zsidóknak Keresztelő János alakjával, úgy nekünk is Keresztelő János ünnepén felragyogott a világosság…

És mi? Vajon mi is, mint a zsidók csak ideig-óráig akarunk fényében gyönyörködni? És azután ugyanúgy folytatjuk életünket, mintha mi sem történt volna?

Emlékezzünk csak nagyapáinkra és nagyanyáinkra, apáinkra és anyáinkra, de ránk is, hogy Keresztelő János ünnepén 37 évvel ezelőtt, ahogyan Erzsébet szíve, úgy a mi szívünk is felujjongott az örömtől, mert eljött hozzánk az Édesanya. Ez a János nap lehetőség arra, hogy elaludt szívünk újra elinduljon, hogy az öröm újra felébredjen! Hogy felálljunk és döntsünk az új kezdés mellett! Egyetlen ok elégséges, mégpedig az, hogy az Égi Édesanya eljött hozzánk!

Létrehozva 2018. július 3.