Nemrégiben megtapasztaltam azt az örömöt, hogy tizenegy másik fiatal férfival együtt részt vehettem a Monastic Wisdom Seminar (Szerzetesi bölcsesség szeminárium) elnevezésű rendezvényen a New Melleray Abbeyben, egy trappista kolostorban Iowa északkeleti részén.

Az első este egy különösen alázatos és bölcs szerzetes mondata alapján úgy éreztem, hogy ez a hét nem olyan lesz, mint a többi: „Az én életem dicsőítés.” Aztán egyszerűen elénekelt egy dicsőítő éneket, és deréktól hajolt meg a Szentháromság dicsőítésére. „Ez az. Ez a hivatásom. A munkám befejeződött.” Úgy mondta, ahogy egy munkás írná le a mindennapi munkáját: egyszerűen és minden képmutatás nélkül.

Modern fülünknek az a gondolat, hogy valaki kizárólag Isten dicsőítésére élje az életét, nem felel meg a termelésre irányuló haszonelvű ösztönünknek. Bevallom, hogy szkeptikus voltam, és eredetileg azt gondoltam: „Mi van a koporsókkal, amiket készítesz, vagy az étellel, amit termesztesz?” Később azonban világossá vált, hogy ez a munka is a dicsőítés része. Amikor láttam a farmeringben és munkaruhában dolgozó szerzeteseket, akik koporsókat szereltek össze és gyomlálták a buja mezőt, eszembe jutott az a konferencia, ahol egy szerzetes a „szerzetes” archetípusát azonosította. „A szerzetesi hivatást felismerni – mondta – azt jelenti, hogy Krisztusban élünk, és megkérdezzük tőle, mit akar tőlünk.” Van-e nagy különbség e hivatás és az általános keresztény hivatás között, amelyet Szent Pál így fogalmaz meg: „Krisztussal együtt keresztre feszítettek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20)?

A szerzetesi élet a meghatározó magány és csend miatt a Szent Pál buzdítására adott extrafigyelmes válasz. Önéletrajzi leírásában Pál a keresztény életet szenvedésként és végső azonosulásként Krisztussal határozza meg. Ez a téma vezeti be a lelkigyakorlat legszebb és legmegnyugtatóbb pillanatát. Ugyanaz a szerzetes, aki életét dicsőítésnek nevezte, leírta azt az „eszkatológiai sürgősséget”, amellyel a keresztényeknek cselekedniük kell. „Testvérek, ez a menyasszonyi szoba. A Vőlegény itt van. Meghív titeket egy olyan intimitásra, amiről az Ószövetségben álmodni sem lehetett.” A szerzetes arra buzdított minket, hogy az apostolok és az első keresztények hűségével, bizonyosságával és sürgősségével cselekedjünk, miután hallottuk, hogy a Megváltó a galileaiaknak így szólt: „Betelt az idő, és közel van az Isten országa; térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15). Mivel „nem tudjuk sem a napot, sem az órát” (Máté 25,13), nincs vesztegetni való idő arra, hogy Isten fiai legyünk, „akiket Isten Lelke vezet” (Róma 8,14).

Természetesen ezt a Krisztussal való azonosulást nem lehet emberi erőből megvalósítani. Az Úr húsvéti misztériumán keresztül számtalan kegyelmet adott nekünk, köztük azt is, hogy Isten kegyelméből megszentelhessük földi életünk minden találkozását, áldozatát és pillanatát. A folyamatos párbeszéd világában kevés idő marad a létezésre. Még kevesebb idő jut Isten gyermekeinek arra, hogy csodálkozzanak teremtésén, ahogy Ferenc pápa megjegyezte az Ave Maria: A legkedvesebb ima misztériuma című művében: „Újra kell felfedeznünk a csodálkozást az egyház életében. Csodálkoznunk kell.”

A New Melleray apátságban töltött hat nap alatt bőven volt mire csodálkozni a szerzetesek életében. Tizenkét felkészületlen férfi kénytelen volt hat napig magával szembenézni a tükörben, magányban és csendben. A zsoltárok emlékeztettek minket arra, hogy állandóan Istenre támaszkodunk; a csend a halandóságunkra; a minimalista építészet a túlzásokra való hajlamunkra; az olvasás a tudatlanságunkra; a szerzetesek pedig a büszkeségünkre. Kívánjuk, hogy a New Melleray szerzetesei és minden férfi és nő, aki Szűz Mária fiat-jával válaszolt a szerzetesi hívásra, továbbra is imádkozzon és dolgozzon az Egyház tüdejének másik feléért és a világért, melynek annyira szüksége van rájuk.

Újranyomtatás a Those Catholic Men együttműködésével.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. június 21.