Konszekráció vagy konzerváció? –  a hivatásgondozásról

Elżbieta Waskowa CSSE nővér (Szent Erzsébet Nővérek Kongregációja) előadása, melyet Szentséges Szűz Mária, az egyházi hivatások anyja címmel tartott novoszibirszki összoroszországi kongresszuson február 2-án. Hidász Ferenc OFM fordítása.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Elżbieta Waskowa nővér vagyok, a Szent Erzsébet Nővérek Kongregációjából, vagy egyszerűen Erzsébet-nővér. Az Oroszországot és Kazahsztánt felölelő régióban vagyok felelős a hivatásgondozásért.

Nem is olyan régen elmentem a boltba fonalat venni; az eladó ismer minket, nővéreket, s rendszerint rövid beszélgetésbe elegyedik velünk. A mi beszélgetésünk így végződött:

Az Ön életmódja teljesen érthetetlen a modern világ számára.”

Elgondolkodva ballagtam hazafelé; fél órával később Janez atya felhívott, és megkért, hogy meséljek neki a hivatásgondozás során szerzett tapasztalatainkról. Ha annyira érthetetlen és népszerűtlen az életmódunk, akkor mi vonzza hozzánk a lányokat és a fiatal nőket? Öntsünk tiszta vizet a pohárba!

Valószínűleg mindenki azt várná, hogy az első pont a hivatásokért végzett ima lesz. Nem, ezt a pontot későbbre hagyjuk, és majd elmagyarázom, hogy miért.

Először is érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon szükségünk van-e új hivatásokra? Mi nővérek, akik egykor elhagytuk hazánkat és Oroszországba érkeztünk, szeretnénk-e, hogy legyenek utánunk jövő hivatások, vagy egyszer elválunk, meghalunk, és ezzel mindennek vége? Ezek fontos kérdések, amelyek nélkül nem lehetséges továbbgondolkodás.

Először is beszéljünk rólunk – e szolgálat alanyairól.

1. Ne légy konzerv

Mindenki ismeri a hasonló hangzású „konszekráció” és „konzerváció” szavakat? Így

fennáll az a veszély, hogy konzervekké válunk, saját levünkben főlünk meg.

Szemellenzőt öltve csendesen ücsörögünk, és közben végezzük munkánkat. Nos, ez nem kísértés? Az Isten az, aki hív, nem igaz? És most is egész jól végzem a rám bízott munkát. Nem azt mondom, hogy szuperhaladónak és a modernnek kell lennünk. Csak nyissuk ki a szemünket, és ne legyünk süketek és vakok a körülményekre. Nem rossz ötlet érdeklődni a világ történései iránt. Hiszen Krisztus él. Nem ragadt bele egyetlen konkrét évszázadba sem. Nézzék meg az alapítóikat – ők mind a világból valók voltak és a világért dolgoztak.

2. Ismerd fel az idők jeleit

Erről beszél nekünk Ferenc pápa. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy az itt működő szerzetesi közösségek mindegyike kontemplatív-apostoli, és ez azt jelenti, hogy nem elzárt szerzetesi életet választottunk, hanem jelen vagyunk azok között, akikhez Isten küld bennünket. Mindannyiunknak van okostelefonja és hozzáférése az internethez:

ha új hivatásokat szeretnénk, vajon honnan kellene tudniuk rólunk az embereknek?

Ne feledjék, hogy a mai ember számára könnyebb először figyelni és mentálisan felkészülni, nehogy illúziói legyenek. Nagyszerű lehetőségünk van arra, hogy pusztán a megjelenésünkkel prédikáljunk – miért ne tennénk meg?

E témának külön találkozót is szentelhetnénk. Természetesen a közösségi médiában való szolgálat valódi munka, amelyet vállalni kell. Önök közül sokan tudják, hogy számos közösségi hálón csatornákat működtetünk. Nincs profi médiaszakemberünk, és mindent – az ötlettől a szerkesztésig – főként két ember végez egy nővércsapat támogatásával. De ez óriási előrelépés a hivatásokkal végzett munka terén. Valóban nem könnyű, de tisztában vagyunk azzal, miért csináljuk.

Nagyon megértem, hogy amikor nincsenek fiatal nővérek a közösségben, igen nehéz nekiállni és elkezdeni. De még a közel 90 éves nővérünk, Adela Pekutowska is jártas a telefonhasználatban és a Telegram-bejegyzéseink olvasásában. Tehát a lényeg a szándék, a lehetőségeket pedig meg lehet találni.

3. Készen kell lenni arra, hogy Istennek más terve van

Amikor különféle találkozókat tartok lányoknak, mindig azt mondom:

nem az a célom, hogy „becipeljem” vagy „becsábítsam” őket egy kolostorba.

A legfontosabb dolog az, hogy megadjuk nekik azt az alapot, amelyre bármilyen hivatás épülhet. Ha valaki egy ilyen találkozóra betoppan, az biztosan nem véletlen, és az illetőnek minden esélye megvan rá, hogy felismerje hivatását: akár a mi közösségünkbe szóljon, akár másik közösségbe; esetleg egyáltalán nem akarja összekötni életét a szerzetességgel. Különböző esetekkel találkoztunk: előfordult például, hogy biztosak voltunk abban, hogy az illető lány belép hozzánk. Úgy tűnt, a vágyai és lehetőségei találkoztak. De egy ponton minden felborult, és a lány bejelentette, hogy férjhez megy. Most már csodálatos feleség és édesanya. Egy másik lány az úgynevezett „megkülönböztetés napjai” után egy másik kongregációba lépett be. S ez egyáltalán nem veszteség számunkra, hanem ellenkezőleg: nagy öröm. Keresett és talált. Azt az utat követte, amelyet az Úr javasolt neki, vagy talán az Úr kitalált számára egy B tervet.

Gyerekkori egyházközségem egyik plébánosa egyszer a következő mondattal kezdett bombázni: „Elżbieta, nézzél a tükörbe, hiszen a homlokodra van írva, hogy kolostorba kell lépned.” 15 éves voltam, és épp akkor érkeztek hozzánk nővérek – megjegyzem, Erzsébet-nővérek. De eszem ágában sem volt kolostorba lépni. Pár hónapnyi kitartó unszolás után udvariasan, de határozottan megkértem a plébánost, hogy ne beszéljen így. Nem tudom, hogyan végződhetett volna ez a történet, főként azért, mert eszembe sem jutott, hogy életemet a szerzetességgel kössem össze. Tíz évvel később, amikor az az illető atya nővérként látott, azt mondta: „Elżbieta, hát nem megmondtam!” Ezen elgondolkozva pontosan tudom, mit nem szabad tennem, nehogy elriasszam az érdeklődőt.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2025. február 25.