2001-ben, a Silos-i bencés monostor apátjával készült egy interjú, akinek a könyve akkoriban jelent meg és nagy visszhangot kapott. Feltették neki azt a kérdést, ami sok világi emberben felötlik: mi értelme van a kontemplatív életnek, az egész napos imának? Mi haszna van? Akkor nagyon megérintett az apát válasza, mert kimondott egy igazságot, ami bennem volt, csak nem tudtam megfogalmazni: a legszebb dolog a világon énekelni állandóan Istennek arról, hogy Ő milyen gyönyörű. De még sok évnek el kellett telnie ahhoz, hogy magam is megtapasztaljam ezt az igazságot.

Amikor Heiligenkreuzban a ciszterci apátságban voltunk párszor, elbűvölt a szerzetesek latin zsolozsmája. Ott határoztam el, hogy én is elkezdek zsolozsmázni, már hat éve. Még akkor sem értettem igazán, hogy mit csinálok, de nagyon jó volt a Szentírás szövegével imádkozni, mert úgy éreztem, hogy kifejezi azt, ami bennem van, és amit én nem tudok így megfogalmazni.

De még akkor is sokszor rólam szóltak ezek az imák. Az ÉN érzéseimet fejezték ki, NEKEM segített, RÓLAM szólt. Mert az egész imaéletem rólam szólt. Hogy én hogyan tudom bebizonyítani Istennek, hogy milyen lelki, mély, nyitott, alázatos, stb vagyok. Hogy mennyi mindenre rájövök, ráérzek magamtól. Hogy majdhogynem ismerem Istent. És persze frusztráltak a saját, egyre többször felbukkanó tökéletlenségeim, korlátaim, gyengeségeim, amelyeket magamtól nem tudtam eliminálni.

Pedig rettenetesen próbálkoztam megfelelni a saját elvárásaimnak, mert azt gondoltam, hogy Isten is ezt várja, és ha nem teljesítem, akkor csalódást okozok.

Akkor kezdtem el járni az Imádság Házába a dicsőítésekre. Az elején nagyon furcsa volt, hogy nem volt csend. És rémesen féltem attól, hogy az érzelmeim becsapnak. Sokszor jó volt énekelni, segítettek a szövegek, de nem mertem elengedni magam, mert nem akartam “becsapódni”. Sok alkalom után, talán az első IH konferencia után, amikor is el tudtam engedni minden előítéletet a hangos közös ima és a kitárt karokkal való ima, stb. ellen, akkor jöttem rá, hogy valami történik bennem. Hogy már nem csak énekelem a számmal, hogy dicső, fenséges Úr s király a mi Istenünk, hanem az egyéb imámba is belekeveredett ez.

Kezdtem ráérezni, hogy a dicsőítés nem rólam szól. Elkezdtem egyedül is dicsőíteni, a zsoltárokkal, saját szavaimmal. Eleinte nehéz volt megállni, hogy ne keveredjek bele és ne forduljon át szinte azonnal kérő imává, ami rólam szól, hanem maradjon a fókusz Istenen. Sokszor volt az, főleg a közös dicsőítő alkalmakon az IH-ban, hogy nehéz volt letenni a bennem dúló érzelmeket, és az énekek szövege teljesen ellentétes volt az én érzelmeimmel. De kitartottam.

A legtöbb alkalommal (ez azóta is így van) nem a dicsőítés alatt tapasztaltam meg a fókusz helyreállását, hanem utána. Sokszor fárasztó vagy küzdelmes, és a legtöbbször száraz számomra a dicsőítés maga, de ennek inkább örülök. A legjobb az, amikor úgy tudunk dicsőíteni, hogy tényleg mindenki Istenre koncentrál, nem csak a figyelmével, hanem az egész lelkével. Ezt érezni vagy inkább tapasztalni lehet, az ebből áramló erőt és harmóniát, a Lélek jelenlétét.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. december 30.