Mielőtt bármire is figyelnénk, fontos kihangsúlyoznunk, hogy a liturgiában a zene nem kísérő elem – egyfajta díszítő forma vagy hozzátoldás, hanem „az ünnepélyes liturgiának szükségszerű és a teljes egészhez hozzátartozó alkotó része” (LK 112). Célja, hogy „minden énekkel kísért szent cselekményben a jelenlevő hívek közössége tevékenyen vegyen részt” (LK114). Ezek figyelembevételével fel szabad tenni a kérdést, hogy van-e létjogosultsága a mai, új keletű zenei áramlatoknak. Rövid egyházzenei sétánk után könnyű lesz a kérdésre feleletet találni.

Tudni kell, hogy a zenében nem köti magát az egyház „egy bizonyos korszakhoz vagy formához, még ha «a latinul énekelt liturgikus cselekményben a gregorián korálisnak, mint a római liturgia sajátságos énekének kell megadni az első helyet (azonos feltételek mellett) (de) elismerve más dallamok egyenjogúságát» (ÁRZS274).” /Várnagy A.:Liturgika/ Ajánlatos tehát legalább „egy-egy Gloriát, Credót, Sanctust, Agnus Deit, a Páter nostert” latinul ismerni! Arra is figyelni kell, más az egyházi vagy az úgynevezett vallásos zene, amely inkább „egyházzenei áhítatok” alkalmaira valók.

Az egyházi zenének különféle megnyilvánulásai voltak az idők folyamán – /énekes egyszólamúság: a gregorián korális (egyházi ókor), énekes többszólamúság: klasszikus polifónia (keresztény középkor), énekes-hangszeres többszólamúság (keresztény újkor): a barokk egyházzenéje, a bécsi klasszicizmus egyházzenéje, a romantika egyházzenéje, a modern egyházi zene/ – írja Várnagy Antal. Bár a keresztény nép szereplője volt mindig a liturgiának, mégis, túlnyomó többségében a műzene története tárulhat fel előttünk. Az egyház nem zárkózik el semmilyen művészi megnyilatkozás elől, „így a modern idők ritmikus zenéjét és dallamvilágát sem rekeszti ki az istentiszteletből, ha megfelel a liturgia szellemének (LK 116), és nem akadályozza a nép szükséges cselekvő részvételét (Musicam sacram instrukció, 9.p.)”. Ez a hangszerek vonatkozásában is értendő, amennyiben „alkalmasak vagy alkalmassá tehetők az Isten háza méltóságához, és hívek épülését valóban előmozdítják” (LK 120). /Ismert tény, hogy az orgonát kezdetben világi ünnepségek, vigadozások, a pogány, görög-római mitológia megnyilatkozásaiban (tivornyáiban) használták, és csak a Karoling-kor kezdetén került nyugatra…/

Az igazi problémát a népénekek torzult teológiai szövegezése és giccses dallamvilága mellett (melynek kijavítását már megkezdték, csak a püspöki tekintély figyelemfelkeltése szükséges!) az úgynevezett könnyű műfaj jelentheti. Nem egyedi jelenség, hogy a szövegek, melyek néha nagyon „ízetlenek”, máskor biblikusak és „imádságízűek”, nem csengenek egybe a dallamokkal, melyek hol „túl primitívek” hol pedig ritmikusak vagy meditatívak, olykor gregoriánra emlékeztető hangzásúak. Gyakori a külföldi szerzésű melódia, amely a magyarítás során kárt szenvedett…

Tagadhatatlan, hogy az ún. „könnyű” műfaj használati értéke kimagaslik és gyümölcsöző az evangelizációs gyakorlatban. Minden fogyatékossága mellett, bibliaórák és hittanórák sokaságát emeli a meghitt ima mélységeibe és magaslataiba. Mi tehát a teendő?

Először is külön kellene választani azokat az énekeket, amelyek csak a vallásos érzelem megjelenítésére elegendők, azoktól, melyek biblikusak: zsoltárok vagy más szentírási idézetek, esetleg szentek imái vagy más, „őszinte és mély” imádságok! (Az utóbbiak közé sorolható nem kizárólagosan a karizmatikus megújulás énekeinek bizonyos része és a taizéi énekek sokasága.)

Másodszor revideálni kellene a használatos gyűjtemények szövegét, zeneiségét, a kettő összhangját, a sok-sok magyarítást és a kiadványok korrektségét (dallam eredete, szerzője, a szöveg szerzője, fordítója stb.) „Legalább kétféle kötetben érdemes gondolkozni.” Az egyik lehet a divatosabb, egyszerűbb énekek gyűjteménye. „A másiknak, a maradandóbb dalok kötetének már igényes válogatásnak kellene lennie. Ebbe azoknak az örökzöldeknek kellene bekerülnie, melyek rendbe szedett szövegűek, és egyfajta szűrőn túljutva érdemesek arra, hogy huzamosabban szolgálják egyházunkat” – tanácsolja Gyorgyovics Miklós a Távlatok 34. Számában.

Összegzésül ki kell mondani, hogy a liturgia anyanyelve a gregorián, de más (liturgikus-biblikus) szövegezésű és „méltó” zeneiségű, de különféle műfajú egyházi zene is alkalmas lehet az istentisztelet szolgálatára.

Tapolca, 1998.

Létrehozva 2018. november 25.