Még sosem osztottam meg főiskolai búcsúztató beszédet, különösen nem híres sportoló beszédét, de ez kivételes ember és kivételes beszéd. Mert nem mindennapi, hogy egy amerikai profi futballjátékos egyházi vezetőket megszégyenítő értelmi világosságról és erős hitről tegyen tanúbizonyságot. És mivel olyan pápánk, püspökeink és papjaink vannak, amilyeneket megérdemeltünk, egy ilyen beszédet mondó férfi feltűnésében is az a remény csillan meg, hogy előbb-utóbb más egyházi vezetőket fogunk megérdemelni. Különösen, ha a férfiak és nők megfogadják azt, amit ez az ember mond.

Hölgyeim és uraim, a 2024-es végzős évfolyam tagjai!

Azzal szeretném kezdeni, hogy gratulálok mindannyiuknak ahhoz, hogy a mai napon sikeresen eljutottak erre az állomásra. Biztos vagyok benne, hogy nem olyan volt, mint amilyennek elképzelték. És valószínűleg a főiskola első néhány éve sem volt az. Azáltal, hogy idáig eljutottak a COVID által útjukba ejtett összes viszontagságon keresztül, remélem, megtanulták a fontos leckét, hogy a szenvedés ebben az életben csak átmeneti. Csoportként közvetlen tanúi lehettek annak, hogy a rossz vezetők, akik nem maradnak a pályájukon, milyen negatív hatással lehetnek a társadalomra. Ezen a szemüvegen keresztül szeretném számba venni, hogyan jutottunk el oda, ahol vagyunk, és hogy hová akarunk eljutni.

(…)

Bár a COVID nagy szerepet játszhatott az Önök meghatározó évei alatt, ez nem egyedülálló. A rossz politika és a rossz vezetés negatívan befolyásolta az élet nagy kérdéseit: az olyan dolgok, mint az abortusz, a mesterséges megtermékenyítés, a béranyaság, az eutanázia, valamint a degenerált kulturális értékek és a média növekvő támogatottsága mind a zűrzavar elterjedtségéből erednek. Saját nemzetünket egy olyan ember vezeti, aki nyilvánosan és büszkén hirdeti katolikus hitét, de ugyanakkor elég tévelygő ahhoz, hogy egy abortuszpárti gyűlésen a kereszt jelét mutassa. Annyira nyíltan kiállt az ártatlan csecsemők meggyilkolása mellett, hogy biztosan sok ember számára úgy tűnik, mintha lehetne valaki egyszerre katolikus és abortuszpárti is. És ebben nincs egyedül.

A COVID-zárlatok mögött álló emberektől kezdve azokig, akik veszélyes gender-ideológiákat erőltetnek az amerikai fiatalokra, sokuknak van egy közös vonásuk: hogy katolikusok. Ez pedig fontos emlékeztető arról, hogy a katolikus vallásúnak lenni önmagában nem elég. Ezek azok a dolgok, amelyekről azt mondják nekünk az udvarias társaságban, hogy ne hozzuk elő, ne emlegessük, tudják, a nehéz és kellemetlen dolgok. De ha férfiak és nők akarunk lenni a történelem ezen időszakában, akkor fel kell hagynunk azzal, hogy úgy tegyünk, mintha a kellemes egyház egy megnyerő ajánlat lenne. Mindig szeretettel kell beszélnünk és cselekednünk, de soha ne tévesszük össze a szeretetet a gyávasággal.

Nyugodtan kijelenthető, hogy az elmúlt néhány évben meglehetős hírnévre tettem szert azáltal, hogy kimondom a véleményemet. Soha nem terveztem, nem is vágytam arra, hogy ilyen nyilvánosságot kapjak. De Isten megadta nekem, így nincs más választásom, mint elfogadni, és még több kőkemény igazságot hirdetni a pályánk elfogadásáról és a pályán maradásról.

A Jézus Krisztus által alapított Egyház tagjaiként kötelességünk és végső soron kiváltságunk, hogy hitelesen és megingathatatlanul katolikusok legyünk. Ne tévedjünk: még az egyházon belül is, udvarias katolikus körökben az emberek megpróbálnak majd rábeszélni arra, hogy hallgassunk. Még egy díjnyertes film is készült A Csend címmel, amelyet egy katolikus készített, és amelyben az egyik főszereplő, egy jezsuita pap, megtagadja az egyházat, és hitehagyóként, egy feszületet szorongatva, csendben és Istenen kívül más előtt ismeretlenül halt meg a bűnnek.

Ahogy a bencés főiskola egyik barátja, Őexcellenciája Robert Barron püspök mondta a filmről írt kritikájában, ez pontosan az, amit a kulturális elit a kereszténységben látni akar: hogy magányos, elrejtett és ártalmatlan. Katolikus hitünk mindig is ellenkultúra volt. Urunkat számtalan követőjével egyetemben halálra ítélték tanításaihoz való ragaszkodásukért.

A körülöttünk lévő világ azt mondja, hogy tartsuk meg magunknak a hitünket, ha az a sokszínűség, az egyenlőség és a befogadás zsarnokságával ellentétes. Félünk kimondani az igazságot, mert az igazság ma már sajnos kisebbségben van. A kongresszus nemrég fogadott el egy olyan törvényt, amely miatt egy olyan alapvető bibliai tanítás kimondásáért, hogy ki ölte meg Jézust, bárki börtönbe kerülhet.

De ne essünk tévedésbe: mielőtt megkísérelnénk megoldani a társadalmat sújtó problémákat, először a saját házunk táján kell rendet tennünk. És ez a vezetőinkkel kezdődik. Az Isten által lelki atyáinknak kijelölt püspököknek és papoknak kell rendet tenniük. Nincs annyi idő, hogy felsoroljam az összes esetet, amikor papok és püspökök félrevezetik nyájukat, de egyikünk sem okolhatja többé a tudatlanságot, és nem hirdetheti csak úgy vakon, hogy “az atya ezt mondta”. Mert sajnos, sok pap, akitől az iránymutatást várjuk, a hobbiját helyezi előtérbe, vagy éppen a kutyájukkal és alkalmi ruhákban készült fotóikat teszik közzé a plébániai oldalakon.

Nekünk, laikusoknak könnyű azt gondolni, hogy ahhoz, hogy szentek legyünk, aktívnak kell lennünk a plébániánkon, és meg kell próbálnunk rendbe hozni azt. Igen, feltétlenül részt kell vennünk plébániáink támogatásában. De nem lehetünk mi az a forrás, amelyre plébániáink papjai hagyatkozhatnak problémáik megoldásában. A pap és a hívek közötti kapcsolatra úgy kell tekintenünk, ahogyan az apa és fia közötti kapcsolatra. Nem lenne helyénvaló, ha állandóan a fiamhoz fordulnék segítségért, miközben nekem, mint apának a dolgom, hogy vezessem őt.

Szent Josemaría Escrivá azt mondja, hogy a papok szolgálatra vannak felszentelve, és nem szabad engedniük a kísértésnek, hogy a laikusokat utánozzák, hanem minden körülmények között papnak kell lenniük.

Tragikus módon nagyon sok pap boldogságának legnagyobb részét a plébániájuktól kapott rajongás adja. És ennek keresése közben lankad az éberségük, és túlságosan bizalmaskodóvá válnak. Ez a túlzott ismeretség minden alkalommal problémásnak bizonyul, mert ahogy a csapattársam barátnője mondja, “az ismeretség megvetést szül”.

Szent Josémaria azt mondja, hogy egyesek a papokat csak egy átlagos embernek akarják látni, de ez nem így van: valójában a papokban akarják megtalálni azokat az erényeket, amelyek minden keresztényhez, sőt minden becsületes emberhez illenek, akik megértik az igazságosságot, a munkás életet, ebben az esetben a papi munkát, és a jó modort. Laikusként nem okos dolog, ha felemésztjük magunkat, hogy amatőr teológussá váljunk, hogy megfejtsük ezt vagy azt a teológiai tanítást. Kivéve persze, ha teológia szakosok vagyunk. Tudatosan kell összpontosítanunk élethelyzetünkre és saját hivatásunkra. És ez legtöbbünk számára azt jelenti, hogy házas férfiaknak és nőknek kell lennünk.

A teljes beszéd elolvasható itt.

Létrehozva 2024. május 20.