Téglássy Imre a Vasárnapnak

Nem idegen népeket kell Európába csábítani, hanem saját gyermekeinknek kell lehetővé tenni, hogy megszülessenek – vallja a negyed évszázada magzatok megmentéséért dolgozó dr. Téglásy Imre. Az Alfa Szövetség alapító elnökével, aki maga is abortusztúlélő, az életellenes gondolkodás kezdeteiről, a vörösök bűneiről és a kortárs tünetek mellett a megoldási javaslatokról is beszélgettünk.

– Száz éve hozták meg az első abortusztörvényt. Milyen ideológia mentén döntöttek úgy, hogy a magzat nem ember?

– Talán én vagyok az első, aki kimondja: még szinte le sem zárult I. világháború, de már szinte azonnal, vagyis 1920. november 18-án meg is kezdődött a III. világháború! Ez a globális pusztítás az I. és II. világégés áldozatainak összlétszámát is meghaladó mértékben, a történelem minden összes eddigi háborújánál több áldozatot követelt és most is globális fertőzésként pusztítja, emészti az emberiséget. Visszafogott számítások szerint 2,5 milliárd magzatkorú gyermek mellett sok milliárd anya és apa az áldozat. A 100 éve kezdődött, mára világháborúvá szélesedett öldöklést nem valamiféle csillagközi birodalom kicsi, zöld hadvezérei, hanem a Vlagyimir Iljics Lenin vezette vörösök zúdították az emberiségre. Margaret Sanger amerikai protofeminista termékenységellenességet népszerűsítő nézeteivel elsőként két kommunista mozgalmár, Inessza Armandova és Alexandra Kollontaj ismerkedett meg még a cári Oroszországból való kitiltásuk, illetve párizsi száműzetésük idején. Ők voltak azok, akik később – immár a bolsevik vezetésű Szovjet-Orosz Nőszövetség vezetőiként – meggyőzték Lenint a „nőfelszabadítás forradalmi szükségszerűségéről”.

Ez lényegében azt jelentette, hogy a munkaerőpiacra tessékelt nők millióval a létező legolcsóbb és legnagyobb tömegben szereztek gyorsan alkalmazható, emberi erőforrást a bolsevikok uralta államkapitalizmus „szocialista” termelési módjának fenntartásához. A szülői termékenység helyett megjelent az „új isten”, az ipari termelékenység fetisizálása. A nőfelszabadítás álságos jelszavával,

a nők családban végzett munkájának lenézésével, sőt egyenesen károsnak való kikiáltásával együtt járt az emberi társadalmak legősibb és legértékesebb modelljének, az elavultnak tartott család intézményének fölszámolása is.

Ez a nyersen profitorientált, élet- és családellenes szovjet-orosz „jog” a művi abortusz haditörvényével új hadszíntért jelölt ki: az anyaméheket. A szovjet-orosz állam kétes „dicsősége”, hogy a művi abortusz gazdasági-politikai erőszakának intézményesítésével a világon elsőként üzent hadat a saját népe termékenységének. Ennek tragikus következményeként az évezredek óta kultikus tiszteletben részesített termékenységet legyőzendő ellenségnek tekintették és likvidálandó betegségként igyekeztek kiküszöbölni a magzatokat is. E nagyipari méreteket öltő, nőfelszabadításnak álcázott, lényegét tekintve azonban népirtássá fajuló gyakorlattal megkezdődött a megfogant életek tömeges elpusztítása, a szülők testi-lelki termékenységének megrokkantása.

– Hogyan történhetett meg, hogy egy szélsőbaloldali állam jogszabályát átvették a nyugati demokráciák?

– A már említett Margaret Sanger sajnos nem csupán az elméletére fogékony, bolsevik mozgalmárok, hanem a nyugati feminizmus képviselőinek körében is vonzó alternatívának tűnt. Azt hitték, hogy a munkaerőpiaci jelenlét majd szabaddá teszi a nőket. A női érdekérvényesítő mozgalom kezdetben fontos érték megvalósítását tűzte ki célul: a férfiak és nők társadalmi esélyegyenlőségét. E jószándékú irányt azonban galádul eltérítette a humánerőforrások iránt megnövekedett kapitalista gazdaság munkaerő-szükséglete. Igaz, hogy a nyugati típusú társadalmak lényegében csak a hatvanas évektől vezették be országaikban a bolsevikok által akkor már fél évszázada javában működtetett gazdaságpolitikai modellt, de az egyenjogúság hangzatos jelszavával megtévesztett, olcsó és nagy tömegekben elérhető női munkaerő csábításának máig sem tudnak ellenállni. És persze ugyanezen problémakörből fakad a konzervatív nőmozgalomnak az a mind kevésbé beteljesülő vágya, hogy tagjai és kedvezményezettjei anyaként, dolgozó nőként és társadalmi szereplőként is egyforma elismerésre tarthassanak számot. Napjaink termelési és fogyasztási modelleket bálványozó társadalmi gyakorlata közben egyre szélsőségesebben felforgató, beteg formációkban jelenik meg. Ennek egyik neokommunista elméleten nyugvó jelensége az LMBTQ-mozgalom. Ezen új, ordas eszme képviselői – én Szophoklész nyomán jobb szeretem e fertőzést dögvésznek nevezni –azt hirdetik, hogy a nemek közötti egyenlőségért úgy lehet a leghatásosabban küzdeni, ha a biológiai nemek közötti határokat nemlétezőnek vagy elmosódottnak tekintjük.

Vagyis immár nem csupán a múltat kell végképp eltörölni, hanem relativizálnák a férfi és nő szent szerelmi szertartásának keretet adó, termékeny házasság intézményét is. Aki ezzel nem ért egyet, azt gyűlölködőnek kikiáltva igyekeznek száműzni a társadalomból.

A teljes megadást előkészítő „türelem”, „elfogadás” és „szeretet” eredeti jelentésükből kiforgatott, meghamisított fogalmaival mindenekelőtt a katolikus egyházat támadják.

A halál civilizációjának szavak és fogalmak szintjén folytatott kultúrharca sajnos jelentős eredményeket ért el. Szomorúan látom, hogy ez az embert és Istent egyaránt gyűlölő, világszerte óriási kormányzati, nagyvállalati és médiatámogatással előretörő program mintha tényleg beteljesítené az utópikus szocialisták céljaként azt, hogy létrehozzák a tulajdonságok és nem nélküli „embert”. Ez az új embertípus önmagától elidegenedett mivoltában már most is bármire programozható. Maszk nélkül is arctalan, agyasan is gondolattalan tömeg, amely bármilyen eszme mellett vagy ellen hatékonyan bevethető, engedelmes munkarobot. Ennek a hagyományos, egészséges nemi dimenziót eltörölni kívánó tagadásnak a félelmetes térhódítását igazolja, hogy a Facebook jelenleg is száznál több, különféle „nemi identitást” tart számon. Ezek mindegyikét – köztük a tárgyakkal, állatokkal, gyermekekkel vagy akár halottakkal való közösülést is – a normális férfias vagy nőies nemi viselkedéssel, szereppel teljesen egyenrangúnak tekinti a csak termelési és fogyasztási érdekekre tekintő Európai Unió.

– Épp a magukat emberi jogokért harcoló civil szervezetek a leginkább életellenesek, abortuszpártiak. Jól csomagolt, de romlott áru?

– Az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatát éppen a magukat civilnek tartó, lényegében tőketulajdonosok által finanszírozott „jogvédő” szervezetek sértik meg. Ezek gazdáik elvárásának megfelelően át akarják értelmezni a korábban már lefektetett és kihirdetett emberi jogokat. Erre ékes példa az Egyezmény 19. cikke, mely szerint „minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást és hogy határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.”

Bár az Egyezményt annak idején aláíró államok nagy többséggel támogatták azt az elgondolást, hogy még az intoleránsnak tűnő véleményeket is tűrni kell, éppen a Szovjetunió volt az, amely mindegyre csak különféle módosítási javaslatokat terjesztett elő annak érdekében, hogy korlátozás nélkül tilthassa az ideológiájával össze nem egyeztethető nézeteket. Napjaink „civil jogvédő” terepruhát öltő, kommunista brosúrákon nevelkedett harcosai is csak azt a véleményt tűrik, amely saját elméleteik igazolásáról, nem pedig ezek bírálatáról szól. Madách színét plagizálva a trónbitorló Lucifer gőgös szószólóiként hirdetik magukról: „csak hódolat illet meg, nem bírálat.”

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. január 4.