Lengyelországban az abortuszért tüntetnek, és akik tüntetnek, az abortusz tiltását nevezik erkölcstelennek. Eszünkbe juthat erről Camus mondása („azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra”), de van ennél fontosabb vetülete is annak, ami történik.

Ha lehántjuk a tüntetésekre rakódott politikai rétegeket, és csak magára a dologra nézünk, láthatóvá válik a főszereplő: a lelkiismeret, az emberi történelem rejtőzködő mozgatója, a titkos erő, amelyet rendre alábecsülnek.

Valójában nincs erősebb motiváció az önigazolásra, mint a vádló lelkiismeret, és nincs hatékonyabb módja az önigazolásnak, mint az, ha a másikat is vétkessé tehetjük.

Ez van a tüntetések mélyén. Mert miről is van szó? Az abortusznak nevezett folyamatban a gyermekeket az anyaméhből, a számukra teremtett „safe space”-ből tépik ki kürett-kanállal, szívócsővel, fogóval. Ipari méretű brutalitás, amelyet a nyugati társadalmak emberi jognak keresztelnek. A keresztény hit néven nevezi a gyermeket is és a gyilkosát is, ezért támadják a tüntetők éppen a templomokat.

A keresztény hit szörnyű vádló, de ha csak ezt halljuk meg, mégsem értettünk még semmit az evangéliumból. Most jön a lényeg. Figyelünk?

A keresztény üzenet valódi középpontja nem az ítélet, hanem ez: van „safe space” a menekülő lelkiismeretnek.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. november 11.