A nap legvidámabb és leginspirálóbb életvédő története

Néha az életvédelem leghatékonyabb módja az, ha egyszerűen mosolyogva kilépsz az utcára. Voltam már életvédő meneten, imádkoztam klinikák előtt, írtam már újságcikkeket, és levelet a szerkesztőnek. És tíz gyermekem van. Mégis a legerősebb bizonyságot akkor tettem az élet védelme mellett, mikor semmi mást nem akartam tenni, minthogy elűzzem magányosságomat.

1993-ban anya lettem, és éreztem, hogy bezárul körülöttem a világ. Így hát kimozdultam, hogy emberi kapcsolatokat keressek, felnőttekkel beszélgessek, találjak bármit, ami segít megkülönböztetni egyik napot a másiktól, és mindeközben kezdtem felépülni a terhességből és elfogadni, hogy főállású anya lettem.

Egy nap lakóházunk recepciósának szemei arról árulkodtak, hogy sírt. Megkérdeztem, hogy mi a baj. Azt mondta: „Te.”

Nem értettem, de behívott, hogy üljek le vele. Kiderült, hogy most szakított a barátjával, s utána derült ki, hogy gyermeket vár tőle. Már két barátnője is felajánlotta, hogy elviszi abortuszra, de azt mondta, hogy mivel minden nap látja a kisfiamat, és néha a karjába veszi a mosolygó és rugdalózó kicsit, nem képes rá. Egyszerűen nem képes elmenni.

A reakció, amit kiváltottam ebből a lányból, eszembe juttatott egy emléket a saját életemből: azért lettem „otthonmaradós” anyuka, mert a bölcsiben megláttam egy babát mosolyogni. Nem tudtam nem a fiammal lenni, egyszerűen nem voltam képes rá. Ennek az ismeretlen babának a mosolya vezetett oda, hogy otthon maradtam, és kétségeesetten magányosnak éreztem magam… és végül ez vezetett oda, hogy a kisfiam mosolyát megosszam a várandós recepcióssal. Megöleltem, és együtt sírtunk az ő gondjain.

Beszéltünk arról, hogy mit tehetne. Korábban soha nem adtam tanácsot senkinek, de most készítettünk egy tervet. Fel kell hívni egy orvost, hogy megvizsgálja, fel kell hívni a családját, hogy a támogatásukat kérje, és fel kell hívni a barátját, hogy tudassa vele. Nem tudtam, hogy mi fog kisülni belőle, de biztosítottam, hogy bármi legyen is, mi mellette fogunk állni. Megpuszilta a kisfiamat és letörölte a könnyeit.

Miután elbúcsúztam tőle, egyre az járt a fejemben, hogy egyedül otthon lenni anyaként semmi az ő magányához képest. Erősen esett a következő héten, így kimaradtak a napi sétáim. Mikor pár alkalommal mégis kijutottam, nem találtam ott, s ez aggasztott.

Mikor azonban legközelebb találkoztunk, elém rohant a recepciós fülkéből és megölelt. Mindenki lelkesen mellé állt. A barátja és a szülei is. Egy magányos lány helyett egy buzgón szervezkedő családot láttam közös céllal, akik alig várják, hogy a gyermek megszülessen. Megházasodtak, s mielőtt továbbköltöztünk volna, született egy lányuk és egy fiuk. Az én kisfiam mosolya két másik gyermek mosolyát hozta a világba, akik aztán elárasztották mosolyaikkal az anyjukat, az apjukat, és a nagyszüleiket.

Nem az életvédő menetek, a tiltakozás, vagy a lobbizás nyert meg egy szívet a válságterhessége során, hanem a személyes jelenlét. Szóval miközben azokért menetelünk az utcákon, akiknek nem adatott meg az élet lehetősége, vagy akik sebeket hordoznak az abortusz miatt (apák, anyák, testvérek, és mindenki más), s míg abban reménykedünk, hogy az abortusz klinikáktól megvonják az állami támogatást, fel kell fedeznünk, hogy mit jelent az életvédelem másik oldala. A hétköznapokban tanúsított, személyes – tehát élő – jelenlétünk. Ez többet ér, mint a tüntetések.

Lépj hát ki a lakásod ajtaján, mosolyogj, és tudd, hogy Isten odahelyez, ahol a leghatékonyabb tudsz lenni!

Eredeti cikk angol nyelven

Létrehozva 2017. február 10.