Idén áprilisban a Harvard Medical School kutatói közzétették a poligén embriószűrésről (PES) készített felmérés eredményeit. Ez a még gyerekcipőben járó, in vitro megtermékenyítéssel (IVF) létrehozott embriókon végzett új technológia arra törekszik, hogy azonosítsa annak valószínűségét, hogy egy embrionális emberi lényben nem kívánt egészségi állapotok vagy egynél több génből eredő tulajdonságok alakuljanak ki.

Az orvosi egyetemnek a felmérésről szóló jelentése felhívja a figyelmet a PES kockázataira és korlátaira: bár néhány profitorientált cég már kínál kockázati pontszámokat bizonyos betegségekre – többek között szívbetegségekre, cukorbetegségre és depresszióra -, a technológia messze nem tévedhetetlen. Mindazonáltal a felmérésben részt vevők többsége pozitívan nyilatkozott a PES lehetséges felhasználási lehetőségeiről a betegségek szűrésére, és a válaszadók egyharmada még a PES használatát is támogatta a kívánatos fizikai vagy viselkedési tulajdonságok azonosítására. Hasonlóan sokan jelezték, hogy fontolóra vennék az IVF igénybevételét a kívánatos tulajdonságok szűrésére vagy azok ellen.

Még mindig messze vagyunk a genetikai szűrés, még kevésbé a „tökéletes baba” érdekében végzett géntechnológiai vizsgálatoktól. De ugyanígy elég messze vagyunk az IVF eredeti mozgatórugójától is, a meddőségben szenvedő házaspároknak tett ígérettől, hogy saját gyermekük lehet. Az IVF történetében ugyanis már elég korán felmerült, hogy a technológiával többlet embriókat állítanak elő, melyeket aztán osztályoznak, hogy csak a „legjobbakat” ültessék be, a többit pedig eldobják vagy lefagyasztják. Az IVF gyakorlata hasonlóképpen átterjedt donor ivarsejtek használatára, melynek eredményeként olyan gyermekek születtek, akik biológiailag nem állnak rokonságban a „társadalmi” szülők egyikével vagy közülük többel, valamint béranyaság igénybevételére.

Intuitív módon talán nem kellene meglepődnünk azon, hogy az előttünk álló út valószínűleg tovább halad egy olyan jövő felé, melyben az emberi lényeket a legkorábbi stádiumban úgy kezelik, mint egy tetszés szerint létrehozható terméket.

De az összefüggés aközött, hogy honnan indult az IVF, mi az IVF, és hová tart, több, mint megérzés kérdése. Ez logika kérdése.  Hogy ezt belássuk, meg kell nézni az IVF moralitásának egyik legérzékletesebb, de nem eléggé értékelt feldolgozását, a Hittani Kongregáció 1987-es Donum Vitae, „Instrukció a kezdődő emberi élet tiszteletéről és az utódnemzés méltóságáról” című dokumentumban szereplő érvelést.

Az emberi élet kezdetén felmerülő bioetikai kérdések széleskörű feldolgozásával kapcsolatban – beleértve a humán embriókon végzett kutatásokat és kísérleteket, a béranyaságot és az asszisztált reprodukciós technológiák használatát – a Donum Vitae megjegyzi, hogy erkölcsileg kifogásolható a felesleges emberi embriók megsemmisítése vagy tartós hibernálása, valamint a házassági hűség felbontása a donor ivarsejtek felhasználása által. Az „Instrukció” azonban azt is világossá teszi, hogy szerzői mélyen együtt éreznek a meddőséggel küzdő párokkal. Az ilyen pároknak „jogos vágyaik” vannak, és reményt látnak az IVF-ben akkor, „amikor nincs más mód a szenvedésüket okozó sterilitás leküzdésére”. Így talán létre lehetne hozni az IVF tiszta esetét, amely nem tartalmazna fölösleges embriókat, nem lenne béranyaság, és nem használnának házasságon kívüli ivarsejteket. A szokásos IVF-gyakorlat ezen véletlenszerű jellemzőitől elválasztva az IVF-et ezután „önmagában lehetne megítélni”, hogy kiderüljön, ez valóban erkölcsileg megengedhető-e a házasság keretein belül.

E kérdés megválaszolásában az „Instrukció” olyan érvet hoz fel, melyet – úgy vélem – még közel sem értékeltek kellőképpen. Ez egy olyan érv, amely úgy világítja meg az IVF logikáját, hogy rámutat arra, hogy sem a közvetlenül ezt követő abúzusok – a felesleges embriók létrehozása, az embriók fagyasztása és megsemmisítése, a donor ivarsejtek, a béranyaság -, sem a dizájner babák felé irányuló tendencia nem teljesen véletlen az IVF-fel kapcsolatban.

Mint látni fogjuk, ezek inkább közvetlenül magából az aktus természetéből fakadnak.

Az „Instrukció” csak az IVF legtisztább esetére tekintettel így érvel:

A homológ IVF … a pár testén kívül, harmadik felek tevékenységei révén jön létre, akiknek szakértelme és technikai tevékenysége határozza meg az eljárás sikerét. Az ilyen megtermékenyítés az embrió életét és identitását orvosok és biológusok hatalmára bízza, és megalapozza a technológia uralmát az emberi személy eredete és sorsa felett. Az ilyen uralmi viszony önmagában is ellentétes azzal a méltósággal és egyenlőséggel, amelynek a szülők és a gyermekek számára közösnek kell lennie.

A legfontosabb állítás itt az, hogy az IVF az emberi személy életét és identitását egy harmadik fél – az orvos és a vele együtt dolgozók – kezébe adja, és hogy ezáltal az IVF olyan uralmi viszonyt hoz létre, amely ellentétes a szülők és gyermekek méltóságával és egyenlőségével.

Mit jelent mindez?

Központi jelentése az, hogy az IVF során gyermekek jönnek létre, méghozzá úgy, mint egy dolog: egy másvalaki akaratára és kívánságára. Az IVF során a szülők és az orvosok gyermeket óhajtanak. Ezért együtt dolgoznak azon, hogy biológiai anyagot, spermiumot és petesejtet gyűjtsenek, majd technikai szakértelmet gyakorolnak annak érdekében, hogy ebből a kezdeti biológiai anyagból egy gyermek jöjjön létre. A gyermek eredete feletti ellenőrzésük egészen a gyermek létrejöttének pillanatáig tart: ezt fogjuk most megtenni. És ez kiterjed a gyermek identitására is: ezt fogjuk tenni ezekkel az ivarsejtekkel, amelynek eredménye egy biológiailag más személy lesz, mintha azokkal az ivarsejtekkel tettük volna ezt. Minden képességünket és eszközünket be fogjuk vetni a kéznél lévő anyagra azzal a céllal, hogy megbirkózzunk vele, hogy ezúttal, itt és most, egy új emberi lény jöjjön létre.

A fenti hozzáállás tükrözi azt, ami bármely más tárgy materiális megalkotásánál szerepet játszik: egy íróasztal, egy autó vagy egy ház elkészítésekor. De minden ilyen esetben az a kísérlet, hogy uraljuk az anyagok egy halmazát, hogy az általunk kívánt entitássá váljon, arra irányul, hogy megalapozzuk uralmunkat és felsőbbrendűségünket az irányításunk alatt álló anyagok felett. És ez a kapcsolat elkerülhetetlenül egy olyan kapcsolat, amely bár megfelelő az emberi személyek és az anyagi világ között (bár még ott is lehetséges a visszaélés), de teljesen alkalmatlan emberi személyek és más emberi személyek között. Ez a viszony ugyanis összeegyeztethetetlen eme személyek egyenlőségével: ez egy személy és egy dolog között megfelelő viszony.

A Donum Vitae ellenvetése tehát az IVF tiszta esetével szemben az, hogy még ebben a tiszta esetben is a szülők és az orvosok közös akarata a gyermeket a születése során a lehető legjobban aláveti megteremtői akaratának.

A Donum Vitae ismertetésének igazságát éppen azok a jelenségek támasztják alá, melyeket az „Instrukció” a tiszta esetet vizsgálva félretesz. Hiszen amikor az anyagokat igyekszünk uralni és akaratunknak alávetni, de nem sikerül, mit teszünk? Eldobjuk azokat és újra megpróbáljuk. Ezért van szükség a „hibás” embriók osztályozására és eltávolítására. Mi van akkor, ha valamilyen módon a mi anyagunk a probléma forrása? Akkor jobb anyagot keresünk. Ezért használunk donor ivarsejteket. És a gyermek létezésének eszközzé tételére irányuló törekvésben minden eszköznek tűnik, még az anya és az anyaméh is. Ha egy jobb eszköz áll rendelkezésre, akkor a béranyaság teljesen ésszerűnek tűnik.

A reményben fogant (vagy örökbe fogadott) gyermekek, még mindig mély tudatlanságban, hogy mit hoz a jövő, a maguk sajátosságában kéretlenül lépnek be az életünkbe.

De miért ne emelhetnénk még magasabbra vágyainkat? Miért ne törekedhetnénk arra, hogy ne csak a „hibásnak” ismert embriókat igyekezzünk eltávolítani, hanem azokat is, melyekről a poligén embriószűrés révén okunk van feltételezni, hogy azok lehetnek? Miért elégedjünk meg az életveszélyes állapotok vagy súlyos fogyatékosságok szűrésével, amikor a lehetséges szívbetegségekre, cukorbetegségre vagy depresszióra is szűrhetünk?

Innen már csak egy kis lépés a pozitíve kívánatos tulajdonságok szűrése. Hiszen ki az, aki egy íróasztal, egy autó vagy egy ház esetében csak a nyilvánvaló hibák hiányára törekszik? Azt kívánjuk, hogy az anyagi természet feletti alkotó uralmunk a lehető legteljesebb legyen, hogy maximálisan megfeleljen annak, amit az anyagi természetből kívánunk. Ha van rá pénzünk, akkor egy finoman megmunkált íróasztalt, egy sportkocsit vagy egy kastélyt keresünk.

Tehát a készítés logikája, az arra való törekvés, hogy „a kompetencia és a technikai tevékenység határozza meg az eljárás sikerét”, pontosan abba az irányba halad, amit most a poligén embriószűrés sugall, a tökéletes baba létrehozása felé, legalábbis azok számára, akiknek van pénzük és egyéb forrásaik, hogy rendeljenek egy ilyet.

De a gyerek – az állítás nyilvánvaló volta ellenére – nem íróasztal, nem autó és nem ház: egyáltalán nem egy dolog. A vágy feltételessége, amit a dolgok számára tartogatunk, és amiket eldobunk, ha nem felelnek meg a szabványnak, vágyaink szerint javítva ezeket, összeegyeztethetetlen a szeretet feltétel nélküli voltával, amelynek a szülőséget kellene kísérnie.

Ez a feltétel nélküliség kétségkívül kockázatos. Mert a gyermekek, akik reményben fogannak (vagy örökbe fogadnak), de mindig mély tudatlanságban, hogy mit hoz a jövő, a maguk sajátosságában kéretlenül lépnek be az életünkbe. Még a legkiterjedtebb kísérlet is arra, hogy kialakítsuk, „mit fogunk kapni”, mindig kudarcot vall a személy esendőségének, egyediségének és korlátozhatatlanságának kiküszöbölésére, akinek konkrét egyénisége szintén mindig meghaladja azt a hatalmat, amelyet megpróbálunk gyakorolni felette.

Hogyan viszonyuljunk ehhez a meg nem rendeltséghez, ehhez a partikularitáshoz, ehhez a korlátozhatatlansághoz? Említettem a feltétel nélküli szeretetet, azt a szeretetet, amely nem függ semmitől, amit gyermekeink esetleg elérnek, vagy bármilyen tulajdonságtól, amivel esetleg rendelkeznek. Említettem a reményt, amely bizonyára magában foglalja azt, hogy gyermekeink úgy fognak szeretni minket, ahogy mi szeretjük őket, feltétel nélkül és teljesen. Hozzá kell tennünk a hálát is, mert

bármilyen módon is lesz gyermekünk, a létezésük az életünkben soha nem olyasmi, amit megérdemlünk, hanem mindig ajándék.

Végül, felismerve ennek az ajándéknak a forrását, és saját radikális elégtelenségünket arra, hogy saját erőnkből személyeket hozzunk a világra, jámbornak kell lennünk, olyan jámborság, amely elismeri, hogy mi csak együttműködők vagyunk Istennel, az Élet Urával, aki személyesen és egyénileg van jelen minden egyes személy életre keltésében a teremtés egyedi aktusán keresztül.

A jámborság ilyen formája radikális nyitottságot kíván a gyermek mint ajándék iránt, amelyet Isten úgy ad nekünk, ahogyan azt jónak látja. Így sokak, sőt talán mindenki számára ez a jámborság egy bizonyos ponton szenvedéssel jár együtt, akár a gyermekvállalás, akár a gyermekvállalás hiánya miatt. E szenvedés egy része az orvostudomány hatáskörébe tartozik, és például a NapPro technológia nagy előrelépéseket tett a nők reproduktív egészségének előmozdítása terén.

De a személyek teremtése túlmutat azon, amire az orvostudomány és a házasság hivatott: a nemzés olyan megközelítése, amely teljes mértékben tiszteletben tartja „a méltóságot és egyenlőséget, amelynek közösnek kell lennie a szülők és a gyermekek számára”.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. december 18.