Hány éves a magyar magány?
Vita a demográfiáról
A nemzetünk számára oly tragikus következményekkel járó trianoni békediktátum századik évében, az Összetartozás emlékhely avatásán 2020. augusztus 20-án Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette, hogy „a trianoni békeszerződés miatti százéves magyar magánynak vége”. Beszélt arról is, hogy az igaz és örök értékek képviseletét eláruló Nyugat önfeladásával szemben mi „megvédjük a határainkat, és a migránsok helyett a gyermekeinkre hagyjuk országunkat”.
A megemlékezés címzettjei nem kérték a szónoktól, hogy határozza meg, miféle határokat védünk meg, milyen gyermekekre hagyjuk országunkat, és utódaink miféle migránsok helyett fogják jól érezni magukat e rájuk maradt országban. Ami a határok kérdését illeti: nemzetünk legbelső, legnagyobb védelemre szoruló határai a magyar anyák méhében húzódnak.
Ez az az anyai test által határolt és védelemre berendezett otthon, amelyen belül megfogannak a szülők magzati életkorú gyermekei. Később pedig az anyai test és lélek békésen dajkáló, ringató szeretetében érlelődhet tovább a szülők szerelmének áldásként fogadott gyümölcse: a gyermek. A baj csak az, hogy sok-sok honfitársnőnk immár háromszáz éve nem tud, vagy manapság már előre elhatározott szándékkal nem is akar otthont nyújtani a testében (de a lelkében sem) megfogant magzatnak.
A Habsburg-ház helytartótanácsának 1767-es rendelete nyomán kezdődött az egykézés. Ez a fertőzés az egy gyermek megfoganása, megszületése után jelentkező további gyermekek erőszakos elpusztításával járt. Az ekkor induló nemzetellenes jelenségnek a történelmi léptékű kihívása a termékenység erőszakkal, immár háromszáz éve elhallgatott, meg nem válaszolt kérdése, amelyre a jövőnket meghatározó politikusoknak választ kellene adni.
A tét: élet és halál, a megmaradás vagy a nemzethalál! Ha ugyanis az élet és a termékenység ősi kultúrájának újjászületését szorgalmazva nem tudjuk visszahódítani nemzetünk legbelső határait, a magyar anyaméheket a halál civilizációjától, akkor vajon ki vagy mi fog rajtunk segíteni?! Biztosan nem a „fagyibabák” sorozatgyártását nemzetmentő aktusként ránk tukmáló biomérnökök és ezek Petri-csészéi. De hát akkor milyen országot hagyunk majd a valahogy mégis megszülető, kevéske magyarra?! Hát némák, vakok, süketek vagyunk, hogy még mindig nem érezzük azt a veszélyt, amelyről Kölcsey Ferenc már 110 éve prófétált, vagyis hogy „… más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép”?!
Hát vajon idegenek helyett nem kellene előbb segítségre szoruló menekülteknek tekintenünk azokat a magzatgyermekeket, akik immár háromszáz éve reménytelen, magányos vándorokként kopogtatnak az anyaméhek falán, hogy aztán mégse nyerjenek bebocsáttatást egy állítólag magyar „anyaországba”?!
Eddig hozzávetőlegesen kilencmillió világra kéredzkedő magzatgyermek sírását hallgattuk el. Ők ugyan már biztosan nem öröklik tőlünk Magyarországot, de most még bátran tehetnénk a ma és a holnap veszélyes helyen vergődő, magyar anyaméhekből megszületni akaró menekültjeiért!
Az európai történelem egyik legvéresebb eseménye a Nagy Háborúnak nevezett I. világháború volt, hiszen földrészünk harcterein elesett kilencmillió katona és további ötmillió polgári áldozattal győzött a Kaszás. A nemzetünket ért harctéri vereség és a talán még ennél is pusztítóbb békediktátum kapcsán azonban ma is érvényes az az intés, amelyet Márton Áron, gyulafehérvári katolikus érsek fogalmazott:
„Erdélyt nem a román hadsereg hódította meg, hanem azok a román asszonyok, akik szültek, szültek és szültek, és azok a magyar asszonyok veszítették el, akik nem szültek.”
Összecseng ezzel az 1921-ben Erdélyből Budapestre menekült református püspök, Ravasz László bölcs mondása: „Azé az ország, aki teleszüli.”
Nem kérdéses, hogy ez egy eltitkolt polgárháború nem is olyan szégyenlős, mint amilyen vérszomjas csatakiáltása. Ha meghallgatjuk, ha követjük ezt az anyaméheken belüli polgárháborút szolgáló szólamot, elveszítjük még a maradék országunkat is.
John Smeaton, az Egyesült Királyság egyik életpárti szervezetének (SPUC) elnöke azoknak az áldozatoknak a számát igyekezett fölbecsülni, akik az 1960-as évek óta egy ilyen polgárháború áldozataivá váltak: „Jelenleg az emberiség írott történelmének talán legnagyobb katasztrófáját szenvedjük.
Az életpárti és a »választáspárti« agytrösztök mérsékelt és egybehangzó becslése szerint 1966 óta megközelítőleg kétmilliárd – Isten képére és hasonlatosságára fogant – gyermeket öltünk meg.
Ehhez képest még megbecsülni sem tudjuk, hány gyermeket pusztítottunk el az elmúlt 50 évben méregtablettákkal vagy más eszközökkel, beleértve az abortuszt is, hiszen körülbelül kétmillió magzat in vitro megtermékenyítési eljárások áldozatai, és ha mindehhez hozzáadnánk azoknak az országoknak az adatait, ahol ugyanígy végeznek in vitro megtermékenyítést, akkor is felfoghatatlanul nagy számokat kapnánk arról, hogy ténylegesen hány embert öltünk meg. Némely számítások szerint az emberiség teljes írott történelmének összes háborúja körülbelül 500 millió vagy akár egymilliárd ember halálával járt. De ha ez a szám kétszeres lenne, egy másik számvetés azt bizonyítaná, hogy az elmúlt 50 évben még ennél is több embert pusztítottak el a világban a civilizált országok a maguk »szexuális és reproduktív egészség« koncepciója szerint működő intézményeiben, mint amennyi halottal járt az emberiség összes eddigi háborúja.”
A teljes cikk elolvasható itt.
Létrehozva 2024. augusztus 12.