23. fejezet: A kötendő házasság anyagi oldala

A boldog házasság szempontjából az anyagi oldal általában, elméletben és nagyjából közömbös dolognak tekinthető.

Ismerek házaspárt, amelynek mindkét művelt, tanult fele nyomorultan, szegényen került össze, frigyük mégis nagyon boldog maradt, mert az érzelmi tényezőt jóval fölébe helyezte a jómódnak és az anyagi érdeknek. Sőt éppen az a körülmény, hogy mindegyik fél láthatóan, érezhetően és áldozatosan a másik fél helyzetét törekedett megkönnyíteni, csak jobban összefűzte őket és fokozta egymás megbecsülését, értékelését és szerelmét.

Viszont akárhány házaspárt ismertem, amely az anyagiakban szinte duskálkodott. Ennek ellenére életük az ellentétek, félreértések és csalódások hosszú láncolatából állott. A nő részéről az anyagi érdekkeresés a házasságot üressé, sivárrá, unottá, sivatagszerűvé, visszataszítóvá tette. A csupán anyagi szempontból előnyös parti néha nagyon hátrányos.

A kérő szegénységét nem kell megvetni vagy lebecsülni, főképp ha a kérő még fiatal és előtte számos anyagi lehetőség áll nyitva. És ha anyagiakban nem is, de gazdag lehet jóságban, szeretetben, jellemben, erkölcsben és hűségben, ami sokkal többet ér, mint a jellemtelenséggel és csélcsap természettel összekötött akármilyen nagy gazdagság. És aki a maga erejéből vitte valamire, nagyobb dicsőség, mint aki csupán apja, más őse vagy rokona jóvoltából örökölt. Amaz reményt is nyújt a jövőre, ez esetleg elherdálja azt is, amit kapott is, szerzett is. Akinek pénze van, könnyen megismerheti a világot, akinek pedig nincs, az még könnyebben kiismerheti – az embereket!

Ha azonban a szerelem, vonzalom, kölcsönös tisztelet, megbecsülés és lelki harmónia mellett mégis erős gondot fordítunk az anyagi alapra is, ez nemcsak méltányos, hanem hasznos, okos, bölcs előrelátás. Hiszen a szerelmesek is testből és lélekből állnak, sőt nekik nemcsak magukról kell majd gondoskodni, hanem leendő gyermekeikről, sőt gyakran elöregedett szüleikről is. Bizony a mai idők súlyos megélhetési gondjai és a kenyér után való hajsza nem mindig kedvez a családi békének, sőt néha erős kísértést is jelenthet mindkét fél számára.

A mai időben a hozományt gyakran pótolja a „dolgozó vagy kereső nő”. Ilyenkor a házastársak az életszükségleteknek egyenlő teherviselői. De ezt eszményi életcélnak sehogy sem tekinthetjük. Ha valamelyes mód van rá, a feleség csak maradjon elsősorban háziasszony és anya.

E pontban megszívlelendők Julius Simon szavai: „Az asszony, aki munkába szegődött, nem asszony többé. Nem éli a családi kör meghitt élményei közepette azt a védett, rejtett és rendezett életet, amely saját maga és a család részére oly fontos. Nem él többé férje uralma alatt, hanem főnöke irányítása mellett, sokszor gyanús erkölcsű társnők között s állandó érintkezésben idegen férfiakkal, férjétől s gyermekeitől azonban elválasztva … Az édesanya nem táplálja többé gyermekeit… a gyermekek már kiskorukban az utcára kerülnek. Ha este a munkától fáradt szülők s a gyermekek találkoznak a szűk lakásban, semmi sem várja őket készen. A szoba üresen állt egész nap, senki sem gondoskodott a tisztaságról. A tűz kialudt a tűzhelyen, az édesanya pihenni vágyik s nincs ereje a főzésre, sem arra, hogy férjének, gyermekeinek ruháit rendbehozza… És ebből a levegőtlen, rendetlen lakásból menekül a férj is…”

Manapság már csaknem minden művelt országban az állam vagy a társadalom anyagi téren is segítségére siet a házasulandóknak és házasoknak (házassági kölcsön, családi pótlék s i. t.).

Csak arra ügyeljünk, hogy ha a házasságkötés előtt anyagi vonatkozású ügyek is szerepelnek, e téren tiszta, világos, pontos és komoly jogi helyzetet teremtsünk. „Clara pacta, boni amici”, a pontos megállapítások elejét veszik a későbbi félreértéseknek, csalódásoknak. Viszont a pontosan körül nem írt vagy nem biztosított anyagi ígéretek sok keserűségnek, bosszúságnak, rendetlen hírvágynak forrásaivá válhatnak.

Rendkívül óvok minden házasulandó nőt és ennek szüleit attól, hogy a kérőt vagy vőlegényt a hozomány körül megtévesszék. Íme néhány elrettentő eset okulásul:

Egy Erdélyből menekült úrnak leányát eljegyezte egy ügyvéd. A leendő após állandóan emlegette és hangoztatta ottmaradt nagy ingatlanát. Az ügyvéd el is vette a leányt, és akkor kitűnt, hogy az apósnak ott egy tenyérnyi földje sincs, nem is volt. Az ügyvéd erre visszaküldte feleségét a csaló apához.

A másik eset: Egy vidéki földbirtokosnak valóban nagy, mégpedig 2000 holdból álló, kitűnő földű birtoka volt. A család az apából, feleségéből és leányából állott. Mindhárman naponkint rendesen d. e. 10 órakor keltek fel. Mit is csináljanak egész nap – gondolták. Rendesen felkeresték valamelyik szomszéd földesúr ismerősüket. Itt jól ettek-ittak, délután visszaérkeztek. A nagy kirándulás álmossá tette őket, tehát lefeküdtek, felébredve megvacsoráztak és a helyi ismerősökkel játszó hosszú kártyázás után álomra hajtották fejüket, így ment ez csaknem napról-napra.

A szomszéd község új orvosának megtetszett a földbirtokos szép leánya, el is jegyezte. Orvostársai irigyelve üdvözölték a „kitűnő parti” alkalmával.

Az esküvő és a lakodalom fejedelmi volt. A jegyespárt hatlovas hintó vitte a templomba. A meghívott vendégek között a vármegye legelőkelőbb emberei vettek részt.

Ám mi történt? A fiatal orvos kitűnően értett a gyógyítás tudományához, de fogalma sem volt a telekkönyvről és még kevesebb fogalma volt a gazdálkodás módjáról és menetéről.

Alig múltak el a mézeshetek, híre járt, hogy a földbirtok nagyobbik fele már nem is az apósé, a többi is erősen inog. És míg a földbirtokosnak ún. „gazdája” (oklevél nélküli gazdatisztje) közben erősen megtollasodott és földbirtokossá lépett elő, addig maga a földbirtokos már a következő évben csak kegyelemből lakhatta volt kúriájának egyik kis szobáját – megfelelő bér ellenében. Amikor később ezt a bért sem tudta fizetni, vejéhez ment, ahol azonban a folytonos szemrehányásnak, szidalmazásnak és állandó szégyenkezésnek áldozataként az őrültek házába jutott, leánya pedig később, férje hamisított receptje segítségével, meg akarta mérgezni magát, de szerencsére a gyógyszerész észrevette a hamisítást. Az anyagiak terén még két tanács: Az egyik: Bármilyen „halálosan” és „eszeveszetten” szerelmes is egy nő, se az eljegyzés előtt, se utána ne adja ki kezéből és tulajdonából a pénzét vagy vagyonát a kérőnek vagy vőlegényének!

Egy külföldi úr megkérte egy magyar, gazdag özvegynek a kezét. A nő annyira belegabalyodott a férfiba, hogy minden pénzét és vagyonát neki adta, sőt az utóbbit még az ő nevére is betábláztatta. A vőlegény persze tudott mindig tetszetős jogcímet kitalálni, hogy mire is kell neki a pénz és vagyon.

És amikor a szegény özvegy már utolsó fillérét is kiizzadta, úgyhogy cselédjét is már a vőlegény fizette, a nemes úr egyszerűen megkérte, feleségül is vette a kiuzsorázott „menyasszonyának” a – cselédjét! Utóbb kitűnt, hogy a cseléddel már régibb viszonya volt és éppen ez terelte rá a férfi figyelmét az özvegyre!

A másik tanács: A leány ne adjon a vőlegényének ajándékot, ne is kérjen tőle. Elfogadhat tőle virágot, édességeket, olcsóbb vallásos jellegű tárgyat (kis feszületet, olvasót, imakönyvet) és természetesen elfogadhatja a jegygyűrűt, de beszélje le arról, hogy értékesebb ajándékot vegyen számára.

24. fejezet: A fogások

Vannak leányok, akik vagy hogy általában férjet vagy egy meghatározott férfit vőlegényül szerezhessenek meg, különféle „fogásokhoz” fordulnak.

Az egyik a fekete haját aranysárgára, a szőke meg feketére festeti. A harmadik a haját férfimódra nyiratja, a negyedik meg jó hosszúra növeszti. Az egyik kifesti magát, mint egy cirkuszi bohóc, a másik a szoknyáját kurtítja meg. Akad olyan is, aki divatmajmot csinál magából. A másik mindenféle vacakot és kacatot ölt magára. Sőt akad olyan nő is, aki külsőleg démonnak igyekszik látszani abban a hiszemben, hogy ezzel felkelti a férfiaknak vagy egy bizonyos férfinak az érdeklődését. Egyes, eladásra éhes nők szinte rálicitálnak egymásra és minél többet igyekszenek mutatni magukból e célra. Ki is tudná felsorolni azokat a mesterséges és erőltetett eszközöket, módokat, trükköket és cselfogásokat, amelyeket egyes nők saját eszük után vagy más nők (esetleg édesanyjuk) tanácsára alkalmaznak, hogy a férfiszem észrevegye őket. A nők között szinte egész iskolája van a „férjfogás” különféle módszereinek, de a szakácsreceptek mintájára a titkot minden család magának őrzi meg.

Mi a tanácsunk?

Mesterséges hódítási fogásokkal talán lehet férjet szerezni, de nem boldog házasságot.

Ilyen mesterséges trükkök legtöbbje olyan, mint a bumeráng, visszafelé talál és balul üthet ki.

A nő ui. csak a maga sajátos, egyéni és igazi természetével kötheti le állandóan és végleg a férjét. A hamis, erőltetett fogás álarc-jellegű. A férfi az álarcnak megfelelő belső lelket, természetet, jellemvonásokat és tulajdonságokat keres és kíván, és íme, rövid idő múlva rádöbben, hogy ezek az illető nőben vélt és értékelt tulajdonságok csak ideiglenesen magára aggatott és később az egyéniségről lehámlott vagy levetett, eldobott idegenségek voltak.

Képzeljünk csak el angol nőt, aki férjfogás végett a francia szerepét akarná magára erőltetni, vagy az olasz nőt, aki a svédet, egy cigányleányt, aki a magyar földműves leányát akarná kifelé játszani. Az ilyen nő egyensúlyhibája, ferdesége előbb-utóbb kinő, mint a tevében a púp. Nála az idegenszerűség csak kényszerzubbony, amelyet nem is tud soká hordani. Még a nagyobb és komolyabb kozmetikai beavatkozásoktól is szeretném óvni női olvasóimat, íme egy példa:

Ismertem egy szülőpárt, amely kétségbe esve panaszkodott nekem, hogy bicegő leányuknak semmi reménye sincs a férjhezmenéshez. Valamivel később közölték velem a szülők, hogy Amerikába szeretnének utazni leányukkal, mert ottani rokonuktól értesültek, hogy egy orvos teljesen meg tudja szünteti a bicegést. Szerencsére nem tudták hamarosan megszerezni a nagy úthoz szükséges pénzt. „Szerencsére”, – mondom – mert egy rendkívül derék, okos, művelt, fínomlelkű és hozzá nagyon gazdag tüzértiszt megismerve a bicegő leány finom lelkét, őt először épp e hibája miatt rendkívül megsajnálta, majd e részvétből érdeklődés, ebből meg szerelem fakadván, a még mindig bicegő leányt nemcsak feleségül vette, hanem még a házassági óvadékot is maga tette le. És rendkívül boldog házaséletüket elsőrangú gyermekkel áldotta meg a Gondviselés.

Tegyük fel, hogy a leány helyreigazíttatta volna bicegését, kérdés, hogy jövője ilyen szerencsés és boldog lett volna-e. Nem is szólva arról a lehetőségről, sőt valószínűségről, hogy házasság esetén a jóakaró „barátnők” nem gondoskodtak volna-e, hogy a vőlegény vagy a férje később mégis megtudja az előzetes lábhibát és kiábrándul a nőből akár a mesterségesen helyreigazított hibás láb miatt, akár a nőben kifogásolt őszinteség hiánya miatt, hiszen ennek előzetes baját csak idegenektől tudta meg.

Száz szónak is egy a vége: lehet, hogy bizonyos fogásokkal, trükkökkel és mesterkedésekkel kaparintunk férjet, de ha csak a fogás volt a férjszerzés alapja, rendesen nincs benne köszönet!

Az természetes, hogy leányos család és minden férjhez menni óhajtó nő keresi és felhasználja mindazokat a megengedett és illő alkalmakat, amelyek módot nyújtanak kérőkkel való megismerkedésre. Viszont azonban a fejkötő alá kívánkozó nő „fogások”, frivol kísérletek és babonás erőlködések nélkül is rá fog találni arra az „igazi” és neki való férjre, akit a Gondviselés szánt részére.

25. fejezet: Tanácsok

1. Az életnek legtöbb csalódása a képzelet és vágy szülte eszményi várakozásból indul ki, amely a való életben sohasem teljesülhet vagy csak a legritkább esetben.

Különösen a leányálmok szárnybontásának idejében, de később is, a sok happy end-es regény, mozi- és színielőadás hatására buján termelődik az ábránd, amely kiszínezi, eszményíti és vágyakkal telíti a ködös, alaktalan jövőt. Selyemágyról, égből pottyant mesebeli hercegről, melegen simogató kézről, remek lakásról, pompás jólétről, kitűnő állású, jóvágású, szép, fess ifjúról ábrándoznak és más hasonló, ködbevesző álmok után sóhajtoznak.

És ez a léha, bolondos, üres, szemfényvesztő, délibábos, csalóka sok ábrándozás emeli, felfokozza az igényeket, amelyekhez azután igazítani, irányítani, alkalmaztatni akarjuk leendő férjünket. Ily értelemben az ábrándvilág gyakran megrontója, megfertőzője, megmérgezője a való házaséletnek.

Ezért első tanácsunk az, hogy a házasélet jövőjét is a szürke, mindennapos, reális valóság keretén belül képzeljük el, és igényeinket is ehhez szabjuk, ne pedig bamba, gyerekes, meseszerű ábrándjainkhoz.

2. Már fentebb is óvtuk a nőket attól az éretlen vágytól, hogy egy bizonyos álláshoz kössék házasulandó szándékukat.

Az egyik csak tiszthez, a másik orvoshoz, a harmadik cukrászmesterhez óhajt feleségül menni. Ez annyit jelentene, mintha díszes skatulyát óhajtana, tekintet nélkül a tartalmára.

Még ostobább, ha egy nő már előre csak bizonyos alakú, színű, nagyságú férfihoz akarja életét kötni. A római császároknak sima álluk volt. Az első császár, aki szakállt viselt, Traján volt. Erre a római nők legtöbbje szakállas férjet óhajtott. Ám egy alkalommal a császár Licinius Sura senator lakásában levétette szakállát, amire a római nők ismét kibékültek a borotvált arcú férfiakkal.

3. Ha alkalmas kérő akad, ne utasítsuk vissza abban a reményben, hogy talán majd akad még alkalmasabb. Már hányan megjárták ezzel a válogatással! A szerencse néha az életben csak egyszer nyújtja ki a kezét felénk; ha nem nyúlunk utána, örökre elmarad.

A fiatalság hamar elhervad, a szépség gyorsan fonnyad, a hozományra gyűjtött pénz is elértéktelenedik és esetleg itt állunk majd késő bánattal, férj nélkül.

4. Ne csődítsük magunk köré játszi könnyelműséggel a fiatalembereket és ne viselkedjünk mindannyival biztatóan, mert ezzel elűzzük az értékesebbeket, akik nem hajlandók versenyre kelni a többivel. De könnyen úgy is járhatunk, mint az a leány, aki ekképp panaszkodott: „Van ezer udvarlóm és ha a báltermet egyedül hagynám el, akadna száz kísérőm, de eddig egyetlenegy sem kérte meg a kezemet. Az az érzésem, hogy inkább férfiak kísérgetnek, mint

vőlegény-jelöltek.”

5. Vőlegényünkkel szemben ne érzékenykedjünk, siránkozzunk, duzzogjunk minden csekélységért. De leginkább óvakodjunk már jegyeskorunkban a féltékenységtől. Ne vessük az udvarló vagy vőlegény szemére, hogy nem szeret minket, vagy hogy más nő jobban tetszik neki. Az meg már a legvégzetesebb ostobaság volna, ha egy gyanúsított vagy elpártolt kérő iránti bosszúból a legközelebbi, ha mindjárt alkalmatlan kérőnek is nyújtanók a kezünket.

A közmondás azt tartja, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Ez azonban nem áll a jegyesekre, tehát a vőlegényre sem. Az irigység, féltékenység, vetélytársi rosszakarat, rágalom szörnyű csodákkal lepheti meg mindkét felet. A legártatlanabbra is rávetheti a gonoszság álhírét.

6. Azt se tekintsük akadálynak, nehézségnek vagy nyugtalanító körülménynek, ha a vőlegényünk évekkel ezelőtt más lánynak tett ígéretet, de azóta már teljesen szakított vele és csak nekünk szenteli vonzalmát.

Vőlegényünkkel necsak azért találkozzunk, hogy szórakozzunk üres csevegéssel és kölcsönös kedveskedéssel töltsük az időt, hanem hogy jövő felelősségünk teljes tudatában házaséletünket előre megbeszéljük, előkészítsük és komolyan megalapozzuk.

7. Ne előlegezzük az udvarlónak gyorsan bizalmunkat. A megkérés percét ne siettessük vagy sürgessük, ne is áruljuk el türelmetlenségünket, mert ezzel néha az udvarlóban lehűtjük az érdeklődést, sőt esetleg egészen is elronthatjuk ügyünket.

Még kevésbé éljünk fenyegetéssel. 1941 pünkösdje előtt történt. Egy 21 éves kórházi ápolónő megfenyegette udvarlóját, hogy leönti vitriollal, ha el nem veszi. Erre az udvarlója oly bosszús lett, hogy a Monor melletti nyáregyházi erdőben megfojtotta a leányt.

Kikoldult vagy fenyegetéssel kierőszakolt házasságtól mentsen meg a jó Isten minden nőt!

8. Akad férfi is, aki hogy a kívánt nő kezét megnyerje, elutasítás esetére öngyilkosságával fenyegetőzik.

Az ilyen fenyegetéstől ne engedjük magunkat megfélemlíteni, ha a kérőt vissza is kellene utasítanunk.

Sőt azt ajánljuk, hogy az öngyilkossággal fenyegető kérőhöz ne is menjünk feleségül. Miért?

Először is azért, mert az a férfi, aki komolyan foglalkozik az öngyilkosság tervével, vagy vallástalan, vagy beszámíthatatlan, tehát már e címen sem érdemli meg, hogy kezünket nyújtsuk és szívünket ajándékozzuk neki.

Másodszor az öngyilkosságot komolyan tervező ember természetéhez tartozik a beteglelkűség. Az öngyilkosság lélektanával foglalkozó tudósok egyöntetű tanítása az, hogy az öngyilkosságot soha vagy csak ritkán az öngyilkos jelezte vagy hangoztatta ok váltja ki, hanem az illető lelkében állandóan lappangó menekülési vágy az élettől.

Amit az öngyilkos-jelölt tettének okául felhoz, csak olyan, mint a már amúgyis teli pohárban az utolsó csepp, amelytől a folyadék kicsordul. Csak utolsó indítóok a régi terv megvalósítására.

Végre az öngyilkossági és gyilkossági hajlam között gyakran csak hajszálnyi a különbség. Az öngyilkosságra hajló ember könnyen válik gyilkossá is. Tehát óvatosság vele szemben!

9. Az utolsó tanács voltaképpen nem e könyv olvasóinak szól. Ne is vegyék rossznéven, ha szóváteszem. De emberek vagyunk, ezt nem tagadhatjuk és ezért talán mégsem fog ártani, ha röviden érintem azt, amitől óvni kíván e könyv is, de még egyeseknek szomorú sorsa is.

A jó Isten mentsen meg minden nőt attól, hogy már a házasság szentségének felvétele előtt többet, sokat vagy akár mindent megengedjen vőlegényének.

Elsősorban azért, mert ez súlyos bűn, Isten megbántása, lelkünk és testünk megfertőzése volna.

De meg azért is, mert a nő odaadása, ha egyetlenegyszer történik is meg, mindig női értékveszteséget jelent – a vőlegény szemében is. Utóbbi lassan-lassan elhidegül menyasszonyától és megfeledkezik arról, ami neki valamikor annyira tetszett menyasszonyában.

A házasságkötés előtti bizalmasabb érintkezés részegítő, gyújtó, lángcsóvát vet egymás vérébe, amely lázba borítja a lelket, de oly lázba, amelyet hirtelen hideglelés, kijózanodás, aláértékelés, unott, fáradt csömör követ.

A szentség fölvétele előtt a nőnek teljes odaadása a vőlegényben azt a szomorú, keserű, sejtésszerű gondolatot ébreszti, hátha a menyasszonyom más férfi iránt is ilyen gyenge volt, akár a múltban, akár lesz a jövőben. A férfi ilyenkor jegyesében már a kirabolt testű nőt látja és érzi.

És maga a nő kívánhat-e a férfitól, akivel vétkezett, egyebet, mint megvetést, lebecsülést, aláértékelést és a házasság után állandó utalást és megszégyenítő szemrehányást a múltra vonatkozólag?!

Hány nő veszítette el kérőjét épp azzal, amivel tévesen és bűnösen azt gondolta, hogy vele őt jobban leköti és a jövőre biztosítja!

„Ha hát szeret, mint mondja józanul, Amennyiben saját állása, rangja

Be hagyja tettel a szót váltani…

Vedd fontolóra ám, mily csorba éri Becsületedet, ha túlbízó fülekkel

Dalára hallgatsz vagy szívet veszítsz, Vagy szenvedélye zaklatásának,

Melyen nem úr, szűz kincsed megnyitod, Vigyázz, Ophelia, szép húgom, vigyázz!” (Shakespeare: Hamlet)

26. fejezet: Amit könyvem legelején kellett volna megemlítenem

Kedves nőolvasóm! „Mit használ az ember munkálkodása, ha nem járul hozzá Isten áldása?”

Oly gyarlók, esendők, rövidlátók vagyunk, a jövőt is oly kevéssé sejtjük s ismerhetjük, hogy minden törekvésünk, erőlködésünk, érdeklődésünk és tájékozódásunk ellenére sem lehetünk biztosak a felől, hogy megfelelő, minket boldogító férj kezébe tettük-e le életünk sorsát és hogy nem léptünk-e valamely örvény szélére.

Ezért életünk e sorsdöntő, rendkívül fontos lépésének sikeréhez elsősorban és elkerülhetetlenül szükséges a jó Istennek, mindenható mennyei Atyánknak felvilágosító kegyelme, segítsége, irányítása, áldása.

Ennek elnyerése végett már a kezdet- kezdetén, minél előbb és minél korábban, még mielőtt bármely udvarló vagy kérő tűnnék fel a láthatáron, lehetőleg mindennap, kérjük alázatos, buzgó imával az Úr irányítását és vezetését, hogy olyan férjet juttasson számunkra, akivel életünk az Ő dicsőségére, lelkünk javára és földi sorsunk zavartalan boldogságára szolgáljon. E célra különféle ájtatossági gyakorlatokat is végezhetünk.

Közvetlenül az esküvőt megelőző néhány napon át a fősúlyt ne az esküvői külsőségekre fektessük (ruha, dísz, kocsi, autó, csokor stb.), hanem a szentségekhez való járulás kellő, komoly előkészületére és ehhez szükséges lelki elmélyedésre, hogy alapos, jó, őszinte szentgyónás (lehetőleg életgyónás) révén tiszta lélekkel, boldogítóan nyugodt lelkiismerettel, szentáldozástól áttüzesített kegyelmekkel, áldással meggazdagodott lelkülettel járulhassunk a házasság szentségéhez.

Még ajánlatosabb, ha a szent frigy kötése előtt háromnapos zárt lelkigyakorlatot végezhetünk (pl. Pécelen vagy Pécsett) és ha a vőlegényünket is hasonlóra bírhatjuk (pl. Manrézában). Mert minél nagyobb, mélyebb, tisztább, komolyabb és alaposabb a szentgyónáshoz, áldozáshoz és a házasság hármas szentségéhez való lelki készülés, annál több, dúsabb, gyümölcsözőbb és maradandóbb isteni kegyelemben lesz részünk!

Könyvünk első részét XI. Pius pápának apostoli és atyai szavaival fejezem be: „A jó házasság legközelebbi előkészítésénél a legfontosabb szerepe van a házastárs gondos kiválasztásának, mert nagyrészt ettől függ a házasság boldogsága vagy boldogtalansága. Hiszen a házastárs vagy nagy segítségére vagy nagy veszedelmére és akadályára lesz a másik félnek a házasélet keresztényi módon való eltöltésében.”

„Hogy azért az egész életen át ne kelljen vezekelnie egy meggondolatlan választás miatt, a jegyesek alaposan fontolják meg, mielőtt megválasztják a személyt, akivel az életet kell eltölteniök.”

„Megfontolásuknál leginkább az Istenre és Krisztus igaz vallására legyenek figyelemmel. Azután önmaguk, házastársuk, jövendő gyermekeik, az állam és az egész emberiség javára gondoljanak, amely a házasságból mint forrásból ered.”

„Buzgón kérjék az Isten segítségét, hogy a keresztény okosság szerint válasszanak s nem az érzékiség féktelen és vak indulata, a haszonlesés vagy más kevésbé nemes indítóok vezesse őket, hanem az igaz szeretet és az őszinte érzelem a jövendő hitvestárs iránt.”

„Adja meg a mindenható Atyaisten, hogy amiket mi itt a házasság szentségéről, Istennek rávonatkozó csodálatos törvényéről és akaratáról, a tévedésekről és veszedelmekről, a gyógyítás eszközeiről előadtunk, mindenki megértse, készséges akarattal elfogadja, Isten kegyelmének segítségével megvalósítsa s így a keresztény házasságban újra felvirágozzék és viruljon az Istennek szentelt termékenység, a tiszta hűség, az oldhatatlan szilárdság, a szentség és kegyelmeinek teljessége.”

„Az Isten kegyelmi trónusa előtt alázatosan leborulva buzgón imádkozunk, hogy a kegyelmek szerzője, „akitől minden akarás és véghezvitel származik” (Fil 2,13), végtelen jóságának mértéke szerint adja meg és teljesítse mindezeket.”

„S ugyanannak a mindenható Úristennek bőséges kegyelme zálogául szeretettel adjuk apostoli áldásunkat” (ti. e szavak olvasóinak).

„Kelt Rómában, Szent Péternél, 1930. december 31-én. XI. Pius pápa.”

(XI. Pius pápa „Casti Connubii” kezdetű apostoli körlevele a keresztény házasságról.)

(folyt.)

Létrehozva 2021. január 10.