Anyák napján a gyerekeink fel szoktak köszönteni minket virággal, kedves kis rajzokkal. Mi meg a saját édesanyánkra gondolunk – akár él még, akár már elvesztettük. Így is, úgy is, előtérbe kerül bennünk az anya-lánya kapcsolat. Mindkét szerepünkben érintve vagyunk, anyaként és lányként is. Elgondolkozunk: mit kaptunk és mit szeretnénk továbbadni? Milyen is a jó anya-lánya kapcsolat?

Az anya-lánya kapcsolat nagyon meghatározó

Az anya-lánya kapcsolat sokféle lehet, gyerekként-felnőttként egyaránt. Sok jól működő, harmonikus anya-lánya kapcsolat van. És vannak sajnos olyan mérgező viszonyok is, amelyeket felnőttként is szinte lehetetlen megjavítani.

De felnőtt nőként a legjellemzőbb talán egy átlagosnak mondható, többé-kevésbé szerető kapcsolat a saját anyánkkal – amiben sokszor mégis sok sértődés, csalódottság, elvárás, elhallgatott gondolat, ki nem mondott fájdalom van. És néha mintha észrevennénk magunkban egy kislányt, aki az anyukája elismerésére szomjazik.

Akármilyen is most az anyánkkal való viszonyunk, egy biztos. Mindaz, amit gyerekkorunkban megéltünk a vele való kapcsolatunkban, nagy befolyással van az életünkre. Akár még ma is érezteti a hatását – hacsak nem dolgoztunk már rajta tudatosan.

Hiszen meghatározó volt abban, hogyan is indultunk neki az életnek. Vajon mennyire tapasztaltuk meg annak idején a biztonságot, az elfogadottságot? Megélhettük azt a belső bizonyosságot, hogy azok lehetünk, akik vagyunk? És ennek a szabadságával tudjuk most élni az életünket?

Vagy az volt az alapélményünk, hogy állandóan meg kell felelnünk? És talán még most is keresgéljük, kik vagyunk valójában? És újra meg újra azt vesszük észre, hogy a mai napig az anyukánk által megkívánt képhez próbálunk igazodni?

A saját anyánkkal való viszonyunk ráadásul nagyon kihat a lányunkkal való kapcsolatunkra is. Hiszen belénk vannak égve a minták arról, hogyan is kell anyának lenni. Hogyan kell beszélni egy gyerekkel, milyen hangsúllyal kell szólni hozzá, hogyan kell megérinteni, hogyan kell leszidni, kiabálni, megütni…

Mit is kell feldolgoznunk?

Minden anya-lánya kapcsolatban, még a legjobbakban is, vannak nehéz, fájdalmas gyerekkori élmények. Ez elkerülhetetlen. Akkor is, ha nem emlékszünk rájuk. Bruno Bettelheim szerint ez jelenik meg a szimbólumok nyelvén a mesék visszatérő mostoha-alakjában.1

Kisgyerekként parttalan dühöt tudunk átélni, ha akadályba ütközik, ami nekünk fontos (gondoljunk csak a saját gyerekünk hisztirohamaira!). Vagy végtelen kétségbeesést és magányosságot, ha az anyukánk egy időre magunkra hagy.

Ilyenkor még nincsenek eszközeink, nem tartunk ott az agyfejlődésben, hogy a bennünk dúló, sokszor viharos érzelmeken uralkodni tudjunk. Mivel nem látjuk át a tér és idő összefüggéseit, azt sem tudjuk, hogy a nehéz helyzetek, kellemetlenségek, erős érzések el fognak múlni, nem tartanak örökké.

Éppen ezért ilyenkor az anyánkat „mostohának”, vagy akár „boszorkánynak” éljük meg. Nem tudjuk azonosnak látni ezt a minket frusztráló, vagy otthagyó valakit azzal a megértő, törődő, elfogadó anyukánkkal, akinek a szeretetére rá vagyunk utalva. Az évek során aztán, ahogy halad előre a személyiségfejlődés, a jó anya és a rossz anya képe integrálódik bennünk.2

Amennyiben ez az integrálódás nem tud megtörténni megfelelő módon, akkor hajlamosak leszünk a kapcsolatainkban is egyfajta hasításra: ideálisnak látjuk a másikat, csak a jót vesszük észre benne – aztán óhatatlanul nagyot csalódunk. Ez a kapcsolódási minta árulkodó jel lehet, hogy dolgunk van a gyerekkorunkkal.

Ha nehéz anya-lánya kapcsolatban nőttünk fel, akkor sok fájdalmat és hiányt cipelhetünk magunkkal. Ennek sokféle hatása lehet az életünkben. Ilyen például, amikor a felnőttkori viszonyainkban is a kisgyerekkori hiányokat szeretnénk pótolni – akár a párunkkal, akár a lányunkkal való kapcsolatban.  Vagy tettenérhetjük a kevés önbizalomban, a nemet mondani nem tudásban, a kudarctól való félelemben, önmagunk hibáztatásában is.

Ha észreveszünk ilyen árulkodó jeleket, érdemes elszánni magunkat, hogy komolyan visszatekintsünk a gyerekkorunkra. A lányunkkal való kapcsolatuknak azzal tesszük a legnagyobb jót, ha a saját anyánkkal való kapcsolatunkat feldolgozzuk.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. május 3.