A „hivatás” szót mind a világi, mind az egyházi nyelvhasználatban kissé abúzusként használják. Az egyházban csak a házasság, a papság vagy a szerzetesi élet objektív állapotára utalva használjuk. A világban általában egy adott szakmára vagy munkára utal, általában alacsonyabb rangúakra – a „szakközépiskola” az a hely, ahová azok a gyerekek járnak, akik dolgozni akarnak, nem pedig belépni az akadémiai világba. Ez gyakran osztálykérdés, vagy lenézés, ahogy Charlie Daniel’s együttese oly költőien megfogalmazta a Long Haired Country Boy című dalában: „A gazdag ember egyetemre jár, a szegény ember dolgozni megy.”

A hivatás szó többet jelent, mint az alacsonyabb szintű munka, és a magasabb szintű isteni elhívás és az üdvösséghez vezető út. A kettő keveredik életünk valóságában, a föld és az ég között. Nekünk, házas férfiaknak nagyon gyakran küzdenünk kell azért, hogy ezeket jobban integráljuk, mert a magasabb hivatásunk saját otthonunkban van, de az otthon és minden, ami ahhoz tartozik, nem ingyen van. Ezért dolgozunk. Igen, a munka jó, és egyben a megszentelődés eszköze is.

Az öreg Charlie Danielsnek van még egy sora a nőkről, ahol ismét a társadalmi lenézésről énekel. Ez közvetlenül az utolsó sor előtt, a szegény férfiak munkába állásáról szól:

„A szegény lány férjhez akar menni, a gazdag lány pedig flörtölni akar.”

A dalban egyértelműnek tűnik, hogy a szegény lány az, aki megházasodik, feltehetően megtalálja a stabilitást és a gondoskodást, de végül a családalapításban találja meg a helyét és a célját. Nem akarom feltételezni Mr. Daniels véleményét, de a mi társadalmunk, legalábbis a közgondolkodás szerint, szegény lánynak nevezné azt, mert otthon ragadt háziasszonyként.

Van ebben valami szomorúság. Mai szókincsünkben és beszédmódunkban „sztereotípiákról” beszélünk, miszerint a nőket arra kényszerítik, hogy otthon maradjanak, és a háztartás vezetésének és a gyermeknevelésnek az értelmetlen és alantas feladatát végezzék, de amikor azt akarjuk mondani, hogy egy nőnek többnek kell lennie, mint háziasszonynak, azt mondjuk a háziasszonyoknak (azoknak, akik csak háziasszonyok), hogy ők kevesebbek – szegény lányok, akik férjhez mennek és családot alapítanak. Csodálkozom, milyen gyakran látok olyan híres anyákról szóló címlapokat, akik „megvédik” saját döntésüket, hogy otthon maradnak a gyerekekkel. A vagyonuk nyilvánvalóan megengedi ezt, de a közvélemény nem. Mit mond [egy vagyonos nő] azoknak a nőknek, akiknek dolgozniuk kell – hogy otthon maradni… jobb? Micsoda arcátlanság! De a másik oldalon sok nő úgy érzi, hogy alulértékelik és bűntudatot éreznek azért, mert otthon maradnak.

Azok, akik hagyományosan gondolkodnak, akik szerint egy gyerekekkel teli otthon, amit az anya teljes munkaidőben felügyel, az élni érdemes élet, nem kell védekezniük. Jelenleg és sok szempontból még mindig szabad országban élünk, és ti egy olyan életmódot ápoltok, amelynek nyilvánvaló értéke és mély bölcsessége van. Ezt bátran tehetitek. A köznép társaságában, ahogy mondani szokták, jó életet éltek. De tudjátok meg, férfiak: a világ természeténél fogva értékeli a munkahelyi munkátokat, és leértékeli a háziasszonyok otthon végzett munkáját.

A „szegény lány” méltatlansága, aki háziasszony kell, hogy legyen, évtizedek óta szerepel az állami iskolák tananyagában. Persze, lehet, hogy voltak bizonyos sztereotípiák, de ez már túl messzire megy. Charles L. Glenn is közreműködött ebben, és erről írt egy nemrégiben megjelent First Things cikkben:

Az állami iskolák arra kényszerültek, hogy az általam „defenzív tanításnak” nevezett módszert alkalmazzák, nehogy bármelyik diák vagy szülő – a fehér férfiakon kívül – megsértődjön a csoportjukról alkotott kedvezőtlen képen. Én is hozzájárultam ehhez a helyzethez a hetvenes évek elején, amikor Massachusetts-beni állami tisztviselőként felügyeltem az etnikai vagy biológiai nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiák vizsgálatát előíró szabályozás kidolgozását. Az egyik válasz ezekre a követelményekre az volt, hogy a kiadók hamarosan eltávolították a nőket háziasszonyként vagy anyaként ábrázoló képeket, és helyettük kizárólag agysebészként, pilótaként vagy szegecselőként mutatták be őket.

Azt akarjuk mondani, hogy a nők lehetnek sebészek, pilóták és szegecselők, de úgy tűnik, nem hagyjuk nyitva a háziasszonyi lehetőséget. Ez annyira klisé-szerű, hogy tilos? Glenn idéz Paul Vitz Censorship: Evidence of Bias in Our Children’s Textbooks [Cenzúra: Előítéletek gyermekeink tankönyveiben] című könyvéből, melyben megállapította, hogy

az 1–4. osztályban „egyetlen szöveg sem utal a házasságra, mint a család alapjára. Sőt, a negyven könyvben egyszer sem fordul elő a házasság vagy esküvő szó! … Sem a „férj”, sem a „feleség” szó nem fordul elő egyszer sem ezekben a könyvekben. … Nincs egyetlen idézet sem, amely arra utalna, hogy az anya vagy háziasszony foglalkozás fontos, integritással rendelkező, valódi elégedettséget nyújtó munka.” És a tankönyvek eme áttekintése még a 80-as években készült!

A feleségem alig tud egy új készséget elsajátítani anélkül, hogy valaki ne utalna arra, hogy ezzel vállalkozást indíthatna – tudjátok, egy igazi munkát. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy pénzt kell keresni, és a gyerekeket el kell helyezni valahova, hogy pénzt lehessen keresni. Van még az a bosszantó kérdés is, amit megkapok: „A feleséged dolgozik?” Bárki, aki látott már otthoni iskolázást vállaló háziasszonyt dolgozni, tudja, hogy ő teljes erőbedobással dolgozik – ezt egyszerűen nem lehet megadóztatni. Korábban már írtam arról, hogy a társadalomban a haladáshoz szükségesnek tartják, hogy az anyák visszatérjenek a valódi munkához:

A Scientific America legutóbbi számában megjelent egy cikk a munkaerőpiacon dolgozó nőkről, és a „haladást” annak alapján mérték, hogy hány nő hagyta el otthonát, hogy belépjen a munkaerőpiacra. A marxista gondolkodásmódban nincs értéke annak, hogy az anyák otthon maradjanak. Megdöbbentek azon a „gondolatán, hogy a nők jobbak a gondozásban”, és egyértelműen kijelentették, hogy a siker „azt jelenti, hogy több nő lép be (és marad) a munkaerőpiacon”. A szerzők még Ausztriát is kigúnyolták, mert túl hosszú szülési szabadságot biztosít, ami arra készteti a nőket – ó, borzalom! –, hogy otthon maradjanak a kicsikkel, ahelyett, hogy visszatérnének a munkahelyükre (2017. szeptemberi szám, „Women’s Work” [A nők munkája], Ana L. Revanga és Ana Maria Munoz Boudet). A szám természetesen bővelkedett az abortusz reklámozásában is, mert néha a következményeket egyszerűen direkt módon kell kezelni.

Az otthon maradó nők ezt természetes és szent késztetésből teszik, de folyamatosan azt éreztetik velük, hogy valami „valódi értéket” kellene teremteniük a világban. Nyilvánvaló, hogy egy katolikus, aki csak a legcsekélyebb képzettséggel is rendelkezik, tudja, hogy az anyaság méltósága minden más hivatás felett áll. Nincs ennél magasabb rendű munka.

Szent József asztalosmunkája rengeteg meditációs témát kínál, de ő nem anya, és munkája soha nem érhet fel az anyaság méltóságával. Ugyanez igaz ma is. Persze, beszélhetek a nők otthonon kívüli munkájának értékéről, és azokról a nőkről, akik otthon akarnak maradni, de nem tehetik. De erről sokan beszélnek. A világ nagyjából nem közvetíti a háziasszonyoknak és anyáknak, hogy gyönyörű és csodálatos hivatást töltenek be, amelyben a kemény munka, a szeretet és az otthon összefonódik, és amelyhez egyszerűen nincs hasonló. Valójában ezeket a szegény lányokat lenézik. Ezért hangosan, egyértelműen és következetesen kell szavakkal és tettekkel megmutatnunk a keményen dolgozó anyák értékét és méltóságát (lásd What You Owe Your Wife).

Férfiak, amikor láttok valamit, amit meg kell tenni a környezetetekben, különösen akkor, ha senki más nem teszi meg, tudjátok, hogy az a feladatotok. A világ nem mutat hálát és csodálatot az otthon maradó anyák iránt, ezért nektek annál inkább meg kell tennetek ezt. Lássatok munkához!

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. október 26.