2020-ban a házasságkötés a lázadás és a vakmerőség aktusává vált. Esküvők sokaságát halasztották el vagy mélységesen korlátozták. De nem kellett egy vírus ahhoz, hogy a házassági lendület károsodjon. A házasság lassan negyven éve törzsimmunitást alakított ki Nyugaton. Az USA Népszámlálási Hivatal adatai szerint 2018-ban a huszonöt-harmincnégy éves amerikai férfiak mindössze 35 százaléka volt házas, ami meredek visszaesés a 2005-ös 50 százalékhoz képest.

Tekintettel arra, hogy a kereszténységen belül a házasság régóta kiváltságos helyzetben van, azon tűnődtem, vajon a hívők sokáig ellenállnak-e a házasságtól való elfordulásnak. Miután egy kutatócsoporton belül hét nemzet közel 200 fiatal felnőtt keresztényével készítettünk interjút, a tanulság egyértelmű volt. A házasságkötés a keresztények körében is lassul, Mexikóvárostól Moszkváig, Bejrúttól Lagosig. Az új lehetőségek, a több választási lehetőség, a nagyobb kísértések, a magas elvárások, a folyamatos szorongás és a végletes bizonytalanság korában a házasságkötés folyamatával kapcsolatban semmi sem vehető természetesnek – még azok körében sem, akik olyan hithez tartoznak, amely régóta bátorítja a házasságkötést. A függetlenség korában a szándékos egymásrautaltság egyre kockázatosabbnak tűnik.

Félelem a házasságtól

Azt gondolhatnánk, hogy Ander, a huszonöt éves spanyol orvosjelölt, aki évekig tartó randizás után egy másik orvoshoz készül feleségül menni, nagyobb önbizalmat mutat. De nem. Megkérdeztem Andert, mitől fél. „Attól, hogy ne leszek szabad” – mondta. „Valakihez odakötve. Kiszolgáltatva. Olyan dolgoktól, amikről nem tudod, hogy van-e róluk tudomásod. Lehet, hogy most még rendben vagyunk, de később már nem”. Amikor megkérdeztem tőle, hogy pontosan mitől fél, mi történhet, Ander megjegyezte:

„Egy párkapcsolatban nézeteltérések merülnek fel. A másik ember másmilyen, mint amilyennek gondoltad”. Rámutattam, hogy már hat éve járnak, és hangosan elgondolkodtam: „Nem elég hosszú idő ez?” Azt válaszolta: „Úgy érzem, hat év után sem ismerem őt olyan jól”. Ez nem csak a szokásos házasság előtti idegeskedés.

Még Ander is elismeri, hogy a kételyei önálló életre keltek. „Ez a félelem már kóros, és valamilyen módon meggátol bennünket abban, hogy egy jó dolgot megtegyünk” – mondta –, „és megakadályozza, hogy szembenézzünk vele, vagy késleltessük azt”. Sajnos Ander úgy érezte, hogy szerény keresztény források állnak csak rendelkezésére, hogy segítsenek neki kezelni az aggodalmait, annak ellenére, hogy a hite erős.

Elméletileg a házasságkötésnek csökkentenie kellene a bizonytalanságot. A valóságban a halogatás a sokkal gyakoribb válasz. Amikor a házassággal kapcsolatos elvárások a magasba szöknek, miközben a kapcsolati lehetőségek bővülnek, a bizonytalanság virágzik. Ez különösen igaz az online korszakra. A házasságnak jobb, ha nagyon jó, így gondolkodnak, különben nem éri meg. Mivel sok fiatal kereszténynek nincs bizonyossága, kivárnak és majd meglátják.

Néhányan összeköltöznek, azt gondolván, hogy ez megerősíti az önbizalmukat, még akkor is, ha aláássa a hitüket. Jenna, a huszonnégy éves világjáró Austinba költözött, hogy a barátjával, Stephennel lehessen együtt, aki miatt átgondolta a házassággal kapcsolatos egykori kételyeit. De még mindig nem sietnek: „mindketten minimum harmincévesek akarunk lenni”. Miután megtapasztalta az elkötelezettség nélküli szexben rejlő bizonytalanságokat, Jenna sokkal jobban kedveli a jelenlegi állapotot. A keresztények egyre nagyobb kisebbsége kezd egyetérteni ezzel; az Egyesült Államokban még az evangélikusok körében is nőtt az együttélés támogatottsága – a 2014-es 16 százalékról 2018 végére 27 százalékra emelkedett. Az együttélés azonban nem csillapította Jenna félelmeit: „Nagyon-nagyon ideges és szorongó vagyok, és néha kételkedem abban, hogy Stephen és én meg tudjuk-e oldani együtt ezt a dolgot”.

Nem csak a pénzről van szó

A szociológusok még mindig az alacsony béreket és a foglalkoztatás instabilitását okolják a házasságkötési ráta jelenlegi adataiért. Ha a férfiak és a nők bére magasabb és biztosabb lenne, a gondolkodás szerint a párok a házasságra törekednének – egyszerűen azért, mert mindig is így volt. Még ha a házasságkötési képesség csak a pénzről szólna, akkor is jóval több pénzről lenne szó, mint korábban: egy 2019-es, az amerikai házassági piacot vizsgáló tanulmány becslése szerint a nem házas férfiak jövedelmének 55 százalékkal, foglalkoztatási szintjüknek pedig 26 százalékkal kellene emelkednie ahhoz, hogy az egyenlőség korában házasságkötésre alkalmasak legyenek.

Ennél is fontosabb, hogy miért kellene egyáltalán feltételeznünk, hogy az egyenlőség korában még mindig erős, széles körben elterjedt és ősi a késztetés a házasságkötésre? Globálisan nézve ennek a feltételezésnek ma már kevés az értelme. Új rend van, olyan, amelyben az algoritmusok szállítják a kapcsolatokat, de minden eldobható. „Olyan gyorsan találunk valakit” – jegyezte meg egy interjúalany.

Az, hogy ez tartós legyen, az egy másik dolog. Estella, a huszonnyolc éves guadalajarai lány a barátjára vár, aki addig húzza az időt, amíg nem lesz még biztosabb családi vállalkozásának stabilitása. A férfi tiszteletben tartja [Estella] értékrendjét, beleértve a szexuális konzervativizmusát is, és hetente jár misére, bár „ez nem olyan fontos neki” – vallja be Estella.

A gazdasági instabilitásnak önmagában nem kell aláásnia a házasságot, hiszen a házasságnak tulajdonképpen az a célja, hogy átvészelje azt. De ez kevés vigaszt jelent Estella számára, aki bevallja: „Úgy érzem, hogy elveszítjük az irányt. Azt gondoljuk, hogy fontosabb a birtoklás, mint hogy [házasságban] legyünk”.

Estella úgy gondolja, hogy egy éven belül eljegyzik, majd egy évvel később megházasodnak. Addigra már közel lesz a harmincegyhez. Remélte, hogy ez hamarabb lesz.

A keresztény házasság jövője

Mivel a párkapcsolat ma már kéznyújtásnyira van, ki hajlandó inkább megfizetni a csomagajánlatot, amely magában foglalja a teljes elkötelezettséget, a monogámiát, az állandóság elvárását és a családalapítás várakozását? A keresztények. Természetesen nem kizárólagosan, és nem is olyan készségesen, mint a múltban. De a számok alapján a világ vallástalanjai ma már feltűnően kisebb valószínűséggel házasodnak, mint az elkötelezett monoteisták – zsidók, muszlimok és keresztények -, akik komolyan veszik a vallásukat. A World Values Survey adatai szerint a rendszeresen templomba járó keresztényeknek két ország kivételével az általunk megkérdezett országok mindegyikében nagyobb esélyük van a házasságra. De az esélyek közöttük eltérőek voltak. Az Egyesült Államokban a hetente templomba járó amerikai nők 68 százaléka számíthatott arra, hogy harmincéves korára férjhez megy, ami jóval magasabb, mint a kevésbé vallásos nők 45 százaléka. Hasonló minta jelenik meg Spanyolországban, Libanonban, Lengyelországban és Mexikóban. Itt sem egyszerűen késlekedésről van szó; a vallástalanok negyvenéves korukig sem zárkóznak fel.

A keresztényeknek jó teológiai okuk van arra, hogy tiltakozzanak a függetlenség és a karrierizmus új trendje ellen. A szeretet végül is a másik javát akarja. Az áldozathozatal – a bibliai téma és parancsolat központi eleme – a házasságban a mindennapok részévé válik, mintsem kivételessé. A mindennapok során mindennapossá válik, hogy megajándékozom azzal őt, amim van, és fordítva, amire nekem szükségem van. Sok keresztény számára ez még mindig vonzó. Paweł, egy huszonnégy éves krakkói végzős egyetemista ellenszegült az új normának azzal, hogy feleségül vette a huszonkilenc éves Mártát, aki most főállású anya. Hogyan szegte meg a hagyományos bölcsességet? Hittel és érettséggel. „Tudtam, hogy valami komoly dolgot akarok csinálni” – szögezte le Paweł. „Elegem volt a gyors kapcsolatokból.” Megfizették azonban az árát. Hogy pénzt takarítsanak meg, korlátozniuk kellett a költségeket, ami kevesebb meghívottat jelentett a Marta szülővárosában tartott esküvőre. „Ez egy kicsit botrányos volt” – egyetértettek ebben. De ők ketten elég magabiztosak ahhoz, hogy megbirkózzanak ezzel, és a gyerekek képesek kitörölni az ilyen emlékeket. Paweł és Marta ritka házassági „naturalisták” egy olyan világban, amelyben a legtöbben olyanná váltak, akit a szociológusok házasság „tervezőknek” neveznek.

Mások számára a megtérés kell ahhoz, hogy a házasság és az egymásra utaltság vonzóvá váljon. Katerina, a 28 éves, nőtlen és független moszkvai tanárnő egyszer belevetette magát a kapcsolatokba, csakhogy a szorongás és a megválaszolhatatlan anyagi kérdések forrását találta: „Hol fogunk élni? Hogyan fogunk megélni? Nincs saját otthonunk. Nincs elég pénzünk ahhoz, hogy gyereket hozzunk a világra”. Ma Katarina hajlandó átadni magát Isten gondviselésének, bármi történjék is. Az ortodoxiában olyan elégedettséget talált, amely sokáig elkerülte. A házasság azonban még mindig elkerüli őt.

Az elmúlt két évezredben a kereszténység a házasságot isteni alapításúnak tekintette, és annak jelentőségét hitvallásként tanította. Nincs kétségem afelől, hogy a keresztények körében a házasság a szélesebb körű párkapcsolati normákkal és a lopakodó szekularizációval párhuzamosan tovább fog visszaszorulni. Mégis számos keresztény meg fogja hiúsítani ezeket a tendenciákat és házasságot köt.

Pawełhoz és Martához hasonlóan ezek az ellenállók mindig mélyen beágyazódnak a keresztény társadalmi hálózatokba. Nem a nagy egyházközségekről vagy népszerű megaegyházakról beszélek. Sokkal inkább a kis csoportok, a szűk gyülekezetek és a vallási közösségek jelentik az élénk házassági szubkultúrák forrását, nem beszélve a potenciális férjek és feleségek kínálatáról.

Ez nem jelenti azt, hogy a házasságnak a gyülekezeteken belül a „legkedvezőbb” státusszal kellene rendelkeznie. Inkább azt jelenti, hogy jó dolgok történnek, amikor a sötétség leegyszerűsítő átkozását saját gyertyáink meggyújtásával helyettesítjük. A Culture Making című könyvében Andy Crouch evangelikus szerző részletesen kifejti: „Ha a kultúra megváltoztatására törekszünk, valami újat kell teremtenünk, valami olyat, ami meggyőzi szomszédainkat, hogy a kulturális javak valamilyen meglévő készletét tegyék félre az új ajánlatunk javára”. Ez a valami, állítja Crouch, mindig kicsiben kezdődik: „A keresztény kultúra hálózatokon keresztül növekszik, de ez nem hálózatépítés kérdése. Közösségről van szó – emberek viszonylag kis csoportjáról, akiknek közös életét a szeretet rendezi”.

Crouch szavai a fiatal felnőttek hálózatára emlékeztetnek, amely Karol Wojtyła körül alakult ki, és amit Karol Wojtyła ápolt és gondozott, amikor plébános volt Krakkóban – jóval azelőtt, hogy a város érseke, majd II. János Pál pápa lett. Ő ezt Środowisko-nak nevezte el, ami lefordítva „környezetet” jelent, bár ő inkább a „miliőhöz” hasonlót részesítette előnyben. Olyan társadalmi környezet kialakításáról volt szó, amelyben a keresztény nevelés állami és informális ellenállás közepette is virágozhat. A közös beszélgetések és érdeklődési körök körül sajátos csoportok alakultak, melyeknek Wojtyła filozófiai elkötelezettséget és lelkipásztori támogatást nyújtott. A csoportok közösen kirándultak, gyakran a hegyekbe, közel ahhoz a helyhez, ahol Paweł és Marta összeházasodtak. A Środowisko barátságossága és nyitottsága ellentétben állt a háború utáni Lengyelország kommunista társadalmának ürességével és hamis szabadságával. Ez volt az örömteli ellenállás zuga, menekülés az egyetemek mérgező légköréből, ahol a besúgóktól való félelem állandó aggodalom volt. Tekintettel a mai eltörlési kultúra mérgező voltára és népszerűségére, ez a gondolat kétszeresen is hívogatóan hangzik. A házasságok elősegítése nem volt a Środowisko célja, de sok fiatal felnőtt számára ez üdvözlendő melléktermék volt.

Amikor a keresztények formálisan vagy informálisan létrehozzák saját nyilvános kultúrájukat, nemcsak a keresztény hit mélyül el jellemzően, hanem az emberek találkoznak, barátságok alakulnak ki, konfliktusok merülnek fel és kerülnek megoldásra, a gyerekek tanulnak, és a párok szerelembe esnek. Bár az egyház kétségtelenül terjeszkedik az evangelizáció révén, és az új médiára támaszkodhat, hogy még szélesebb körben terjeszkedjen, a kereszténység egészséges jövője elkerülhetetlenül helyi, közvetítés nélküli, és továbbra is azokon múlik, akik kijelentik: „igen”.

Ez az esszé Mark Regnerus új könyvéből (The Future of Christian Marriage, Oxford University Press) származik.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. december 29.