A „sikerszekvencia”” manapság nagy figyelmet kap a médiában, és ez jó dolog.

Ha lemaradt volna róla, a sikerszekvencia a következő lépéseket foglalja magában:

1) érettségi;

2) biztos munkahely;

3) házasság, majd gyermekvállalás (ha úgy dönt) – ebben a sorrendben.

Azok, akik ezt a korai életpálya-sorozatot követik, mindössze 3%-os eséllyel kerülnek szegénységbe. Az ezt a sorrendet követő szülők gyermekeinél pedig sokkal kisebb a kockázata annak, hogy a család instabilitását tapasztalják meg, ami az egészséges fejlődés és jólét akadályaival társul. Továbbá ezek a gyermekek sokkal nagyobb valószínűséggel ismétlik meg a sikerszekvenciát saját fiatal felnőtt életükben. Rajongok ezért az ötletért, és a Utah-i Házassági Bizottság segíteni fog támogatni Cox kormányzó politikai kezdeményezését, hogy több utahi fiatal és fiatal felnőtt tanulja meg a sikerszekvenciát.

De érzékeny vagyok a sikersorozat tanításával kapcsolatos tisztességes aggályokra és őszinte kritikákra is. Nemrég olvastam egyet a New York Times-ban. Ebben Anna Louie Sussman vendégszerző egy fontos és releváns kérdést vetett fel: a randizás és a házasságkötési rendszer összeomlása megnehezíti a házasságra vágyó nők számára, hogy házasságra alkalmas férfit találjanak. Hivatkozik több, a házasság mellett érvelő, nemrégiben megjelent tudományos könyvre, például Melissa Kearney The Two-parent Privilege [A kétszülős kiváltság] című könyvére.

„A magas elefántcsonttoronyból a házasságra való felszólítás” – panaszolja – „nem foglalkozik a valósággal, amellyel a heteroszexuális nők az élet számos területén szembesülnek: ez pedig a férfiak mai helyzete. . . Ha alaposabban megvizsgálnánk, hogy a heteroszexuális nők számára milyen a randizás valósága, és milyen érzés, az nagyban hozzájárulhatna ahhoz, hogy megmagyarázzuk, miért alacsonyabb a házasságkötési ráta, mint ahogy azt a szakpolitikusok szeretnék.”

Szerintem az esszéje néhány ponton téved. De rávilágít egy alapvető problémára a sikerszekvenciával kapcsolatban: a házasságkötés egész rendszere társadalmunkban romokban hever. Ráadásul Biden elnök nagy kezdeményezése a nemzet infrastruktúrájának helyreállítására nem foglalja magában az egészséges, stabil házasságokhoz vezető utak újjáépítését.

Sussman valójában sokkal szimpatikusabb a férfiak helyzete iránt, mint azt a fenti két rövid mondat sugallja. Elismeri, hogy a férfiak egy olyan világban nőnek fel, amely szinte úgy tűnik, hogy úgy terveztek, hogy megnehezítse számukra, hogy … nos, felnőjenek és készen álljanak a legfontosabb felnőtt szerepekre, mint a partneri és szülői szerepekre, ahogyan azt Richard Reeves, a Brookings Institute vezető kutatója dokumentálta nemrégiben megjelent Of Boys and Men [Fiúkról és férfiakról] című könyvében.

Sajnos a magamfajta, aki a sikerszekvencia érdemeit dicséri, néha inkább egy felvonuláson lobogó transzparensként kezeli ezt, nem pedig komoly, hosszú távú, többdimenziós, kihívást jelentő politikai kezdeményezést. A reflektorfényt főleg a „házasodj meg, aztán szülj gyereket” részekre tudjuk irányítani, nem pedig a „szerezz végzettséget és szerezz teljes munkaidős állást” részekre. Szeretném szorgalmazni, hogy mélyebb elkötelezettséget tanúsítsunk a szükséges politikai intézkedések teljes köre iránt, melyet a sikerszekvencia zászlaja jelez. Mindenképpen támogatom a házasság személyes és közérdekű előnyeinek előmozdítását; ez áll szakmai munkám középpontjában. De kötelezzük el magunkat a nyilvános erőfeszítések mellett is, a több házasodni képes férfi (és nő) érdekében.

Kezdjük a sikerszekvencia első elemével: szerezzünk képesítést. Tudjuk, hogy az oktatás milyen fontos gazdasági és társadalmi jólétünk növelésében. De azt is tudjuk, hogy oktatási rendszerünk nehezen és gyakran nem is tudja teljesíteni azokat a nagyra törő célokat, melyekre ezek eléréséhez szükségünk van. Ez ma különösen igaz a fiúkra és a fiatal férfiakra. Ahhoz, hogy a teljes sikerszekvencia működjön az erősebb családok építése, valamint a gyermekszegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek minimalizálása érdekében, komoly, tartós, innovatív, kétpárti politikai agendára van szükség helyi, állami és szövetségi szinten, hogy olyan oktatási rendszert építsünk ki, amely valóban működik a 21. században. Személyes szinten pedig a szülőknek minden tőlük telhetőt meg kell tenniük annak érdekében, hogy megerősítsék gyermekeik számára az oktatás értékét.

Egy kicsit modernebb fényt vethetnénk erre a házasságnak nevezett retro intézményre, ami jó lenne.

A sikerszekvencia második eleme a foglalkoztatás. Itt is küzdenek a fiatal férfiak. Igen, ezek egy része önmaguknak okozzák önelszigetelődéssel, és a játék, a pornográfia stb. üres szórakozásaiba való betemetkezéssel. Ismét szükség van a szülők bevonására, a tisztességes foglalkoztatás értékének fenntartására. A jó szülői magatartás még mindig azt jelenti, hogy elindítjuk a feltörekvő felnőtteket, és nem támogatjuk munkanélküli életmódjukat. De ennek a foglalkoztatási problémának a nyilvános dimenziója nagyobb, mint a személyes, és nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kipróbált és bevált – valamint innovatív – szakpolitikákra van szükségünk, hogy áthidaljuk a fiatal felnőttek számára az iskoláztatástól a munkavállalásig tartó szakadékot, különben túl sokak számára megakad a sikerszekvencia.

Itt nem konkrét szakpolitikákat szorgalmazok az oktatás és a foglalkoztatás motorjainak javítása érdekében. Ezek összetett társadalmi rendszerek, és vannak okosabb hangok, melyekre érdemes hallgatni. De el kell köteleznünk magunkat arra, hogy előrelépést érjünk el ezekben a kérdésekben, ha valóban elkötelezettek vagyunk a sikerszekvencia előmozdítása mellett. A hatékony oktatási és foglalkoztatási szakpolitikákat a sikerszekvencia kezdeményezéseivel együtt kell megvalósítani, nem pedig külön-külön. Hadd tegyek hozzá még egy szükséges „javítást” ehhez a politikai agendához. Egyre több a bizonyíték arra, hogy a megfizethetetlen lakhatás az egyik fő akadálya annak, hogy a fiatalok úgy döntsenek, készen állnak a házasságra. A legtöbbekhez hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a szabad vállalkozói gazdasági rendszer a legjobb, vagy legalábbis a legjobb az összes rosszabb rendszer közül. De a lakhatás alapvető emberi kérdés, és a kapitalizmus kezdi elbukni ezt a feladatot. Szükségünk van néhány okos szakpolitikai lehetőségre, hogy ösztönözzük a lakásipart, hogy növelje a megfizethető lakások elérhetőségét a fiatalabb és középosztálybeli amerikaiak számára, különben nehezen fogjuk meggyőzni a fiatal felnőtteket arról, hogy a sikerszekvencia több mint egy furcsa tündérmese.

A sikerszekvencia harmadik eleme a házasságkötés választása. Bízom abban, hogy amint elkötelezzük magunkat oktatási és foglalkoztatási rendszereink javítása mellett, sokkal több nő talál majd olyan jó férfit, aki megfelel a családalapítás és a közös élethez szükséges elvárásoknak. És vannak más lépések is, amelyeket megtehetünk a házasság intézményének megerősítése érdekében. Egyetértek más politológusokkal abban, hogy javítanunk kell azokat a szövetségi és állami szakpolitikákat, amelyek nem szándékosan akadályozzák a házasságkötést, különösen a kevésbé tehetős amerikaiak esetében. Emellett azt is javaslom, hogy az összes állam adjon kedvezményt vagy mentességet a házasságkötési engedélyek díjából azoknak a jegyespároknak, akik invesztálnak a házasság előtti tanácsadásba vagy oktatásba (és hatékonyan végrehajtják ezeket a szakpolitikákat). Egy ilyen politika értékes jelzést küld mind a házasság fontosságáról, mind pedig arról, hogy milyen okos módon lehet belépni ebbe a létfontosságú társadalmi intézménybe. És továbbra is rajongója vagyok azoknak szövetségi és állami szakpolitikáknak, amelyek támogatják a párkapcsolati oktatást azon párok számára, akik meg akarják erősíteni a kapcsolatukat.

Kipróbált és bevált – valamint innovatív – szakpolitikákra van szükségünk, hogy áthidaljuk a fiatal felnőttek számára az iskoláztatástól a munkavállalásig tartó szakadékot, különben túl sokak számára megakad a sikerszekvencia.

Ha már itt tartunk, az is sokat segítene, ha Hollywood és a nagy médiumok többször említenék a házasság előnyeit. Remélem, Travis és Taylor őrülten szerelmes egymásba, és a férfi hamarosan gyűrűt húz a lány ujjára, a média pedig megszállottan tudósítani fog egy újabb királyi esküvőről és boldog véget érő házasságról (ahogy Ross Douthat a New York Times-tól nemrég közreadta). Egy kicsit modernebb fényt vethetnénk erre a házasságnak nevezett retro intézményre, ami jót tenne.

Még egy utolsó panasz: vegyünk vissza a korai házasság kulturális tiltásától.

A társadalom drámai változásokon ment keresztül felnőtt életem során. A jelenlegi kutatások pedig azt mutatják, hogy a 20-as évei elején és közepén kötött házasság nem tűnik olyan rizikófaktornak a házassági katasztrófa szempontjából, mint egy-két generációval ezelőtt. Ezek a korai házasságok ma ugyanolyan boldogok és egészségesek, mint a későbbi házasságok, és a válási kockázatban csak igen kis különbségek vannak. A korai házasságkötésre és a “felnőtté válásra” irányuló társadalmi és családi nyomás megszűnt. Valójában a nyomás mostanra megfordulni látszik: ne házasodj túl fiatalon. A szülők azt mondják a gyerekeiknek, hogy a munkát és a pénzt helyezzék előtérbe, a házassággal pedig később foglalkozzanak. De azok, akik manapság a 20-as éveik elején és közepén házasodnak, a kultúrával ellentétes lények, akik a kulturális áramlatok (és a szülői figyelmeztetések) ellen úsznak.

Azért házasodnak fiatalon, mert akarnak, nem pedig azért, mert muszáj, vagy mert ezt várják el tőlük. Empirikusan a sikerre ugyanolyan jók az esélyeik, mint azoknak, akik a kulturálisan elfogadott időpontban házasodnak. Ünnepeljük és támogassuk döntéseiket.

A sikerszekvencia egyszerre köz- és magánügy

Itt hangsúlyoztam fontos szélesebb körű közpolitikákat, amelyeket támogatnunk kellene, hogy “mindent beleadjunk” a sikerszekvencia kezdeményezésbe. Tisztázzuk azonban, hogy nem gondolom, hogy az emberek személyes döntései csak akkor valósulhatnak meg, ha optimális társadalmi-gazdasági környezetünk van. Emberi ágensek vagyunk, akiknek erkölcsi és etikai hatalmukban áll választani, még kihívásokkal teli környezetben is. A fiatalok számára a sikeres élet felépítésének tudatosítása – az alapvető ismeretek – segít a jobb döntések meghozatalában.

Tanítsuk meg tehát a sikerszekvenciát a fiataloknak és a fiatal felnőtteknek, és bátorítsuk őket arra, hogy a személyes és családi sikerhez vezető bölcs utat követve hozzák meg a magánéleti döntéseket. Ezt a fontos párkapcsolati nevelési kezdeményezést azonban kössük össze olyan hatékony szakpolitikákkal, amelyek a fiatal felnőtteket – különösen a férfiakat – házasságra alkalmasabbá teszik, és csökkentik az akadályokat, amelyek a sikerszekvencia végcéljának elérését gátolják.

Alan J. Hawkins és Daniel H. Frost a Brigham Young Egyetem családi élet professzorai

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. november 23.