Több férfi hallgató megkereste egyszer a kollégámat, hogy megkérdezze, lenne-e tanácsadója egy új klubnak, amit éppen elindítottak. A cél? A férfiasság népszerűsítése az egyetemen. Ő visszautasította és fanyarul közölte velük, hogy az első dolog, amit tudniuk kell, hogy a férfias férfiak nem indítanak férfiasságot népszerűsítő klubokat.

Nem is tévedett teljesen. Nem véletlenül dominálnak a nők a „gender tanulmányok” területén. Ennek van valami köze a feminizmus történetéhez, de ahhoz is, hogy a nők hajlamosabbak az önvizsgálatra, mint a férfiak. Egyetlen férfi által írt könyv sem közelíti meg Simone de Beauvoir A második nem című művét a férfiasság megélésének és jelentésének feltárásában. Igaz, hogy létezik egy jelentős és aktív “manoszféra” [online férfitámogató közösség], de ennek hangvétele és tartalma gyakran sérelmekből, neheztelésből, nőgyűlöletből és durva macsó-sztereotípiákból áll.

A hallgatólagos kulturális normák elhalványulása

Az emberi történelem nagy részében a férfiasságot szabályozó kulturális és erkölcsi normák hallgatólagosak voltak, és nem igényeltek sok reflexiót. Ez még a saját gyermekkoromban, az 1970-es és 80-as években is így volt. Hat fiú közül ötödikként (egy-egy húgommal a sor két végén), egy olyan környéken, amely tele volt más lármás és nagyrészt felügyelet nélküli fiúkkal, megtanultam, hogyan kell verekedni, kockázatot vállalni, barátkozni, bízni vagy kihívni másokat, és hogyan kell tárgyalni és betartatni a játékszabályokat.

Tapasztalataink nagy részét az általunk olvasott könyveken keresztül szűrtük le, például J. D. Fitzgerald különleges Nagy Agymenők sorozatán keresztül. És valahogy a legtöbben közülünk alig vártuk, hogy „felnőjünk”, amikor majd átvesszük a munka, a házasság és a család felelősségét.

Mégis együttérzek azokkal a diákokkal, akik megpróbálták elindítani a férfiak klubját. Mint „antikultúránkban” oly sok minden más, a férfiasság hallgatólagos forgatókönyve is megsemmisült. Az amerikai férfiak válságban vannak, és ezt mind a férfiak, mind a nők tudják.

Ezt a válságot Christina Hoff Sommers már 2000-ben azonosította a The War Against Boys: How Misguided Policies Are Harming Our Young Men [Háború a fiúk ellen: Hogyan veszélyeztetik a fiatal férfiakat az elhibázott politikák?] című könyvében. A válság azóta csak mélyült, ahogyan azt Leonard Sax és nemrégiben Richard Reeves is bemutatta. Sax és Reeves a válság számos okát kiemeli:  no-fault [önhibán kívül történő] válás, a növekvő apátlanság, a szexuális forradalom, a radikális feminizmus, az infantilizáló szórakoztató kultúra, a pornográfia, a „helytelen viselkedés medikalizálása”, a fizikai munkakörök elvesztése, a kétkezi munka megvetése az elitben, a könnyű hozzáférés az élvezeti drogokhoz és a biztonságizmus [biztonság minden felett].

Ezek félelmetes kihívások. De ahhoz, hogy teljes mértékben megfelelhessünk, először is tudnunk kell, mi a férfi, nem csupán az „emberi faj felnőtt férfi tagja”, hanem igazi férfi, „teljes értékű férfi”, az úriember. Kiderült, hogy ez egy igen érdekes  a kérdés – és nem könnyű megválaszolni.

Az úriember: történelmi modellek

Nézzük meg a történelemben és az irodalomban a férfiak különböző modelljeit: Akhilleusz és Odüsszeusz; Arisztotelész és Nagy Sándor; Assisi Szent Ferenc és Mórus Tamás; John Wayne Tom Doniphonja és Jimmy Stewart Ransom Stoddardja. Van itt a férfiasságnak egyetlen modellje?

Talán egyszerűbb azzal kezdeni, hogy meghatározzuk, mi nem a férfi. Terence Moore 2004-es Wimps and Barbarians [Nyámnyila és barbár] című, éleslátó és provokatív esszéjében a következőket írta:

A mai fiatal férfiak körében túl gyakran a szélsőség látszik uralkodni. Az egyik véglet a férfiasság túlzásától, avagy a rosszul irányított és nem kifinomult férfias energiáktól szenved. A másik a férfiasság, a férfias szellem teljes hiányától szenved. Nevezzük őket barbároknak és nyápicoknak. Ez a két tévútra tévedt típus annyira elterjedt, hogy a fiatal férfiakat sújtó betegségek receptje két egyszerű utasításra korlátozódhat: Ne légy barbár. Ne légy nyápic. Ami megmarad, ceteris paribus [a többi változatlan], az férfi lesz.

Női hallgatóim különösen bólogatnak erre a leírásra, bár a férfiak is érzik ezt. De mi van akkor, ha a „nyápic” és a „barbár” valójában a férfi két alapvető alaphelyzete a megfelelő nevelés hiányában, a fiúkban lappangó tendenciák spontán kifejlődése, ha úgy tetszik, hogy „babák” és „bántalmazók” legyenek?

Ez hihetőnek tűnik. Más állatokkal ellentétben az embernek jelentős kulturális befektetésre van szüksége ahhoz, hogy megérjen. A kultúra, akárcsak a mezőgazdaság, nem a természet uralását jelenti, hanem inkább a természet segítését a termékenységre való veleszületett törekvésében.

Megfelelő kultúra nélkül a fiúk ugyanolyan rendezetlenné válnak és elmaradnak a növekedésben, mint egy metszetlen almafa.

Gyümölcseiről megismerni

Mi a férfiasság gyümölcse? A fürdőszobában lóg egy tábla öt fiúnk számára. Jonathan Reyes 2019-ben tartott előadása ihlette. A tetején ez áll: „A fiú és a férfi közötti különbség”, alatta pedig két oszlopban olyan ellentétes tulajdonságok, mint a következők: „A fiúk kényelmet keresnek, a férfiak kihívást”; „A fiúk panaszkodnak, a férfiak kitartanak”; „A fiúknak vannak tesói, a férfiaknak barátai”; és (az egyik saját kiegészítésem) “A fiúk összetörnek dolgokat, a férfiak csinálnak dolgokat”.

A tábla fókuszba helyezte a nevelésünket és tisztánlátást adott fiainknak. Emellett építő jellegű és gyakran szórakoztató beszélgetéseket generált a vendégekkel. A leírások és ellentétek igazsága mindenki számára nyilvánvaló, aki töltött már időt fiúkkal való munkával, akár szülőként, akár tanárként, akár edzőként. A feladat egyértelmű. A kihívás a következő: hogyan?

Platón a Köztársaság című művében az első gondolkodó, aki megfigyelte a férfiak természetes hajlamát arra, amit Moore egyrészt „nyámnyila” (indokolatlan puhaság), másrészt „barbárság” (indokolatlan agresszivitás) néven nevez. Olyan nevelést ajánl, amely ezeket a tendenciákat formálja, irányítja és harmonizálja. Célja, hogy a természetes csecsemőkből és zsarnokokból „szép és jó embereket” (kaloszk’agathoi), vagyis úriembereket faragjon. Ez a nevelés két részből áll, amit ő „zenének” és „tornának” nevez. Platón e fogalmakat tágabban és mélyebben értelmezi, mint a mi mai fogalmaink.

A zene a nevelés első és legalapvetőbb része, mert az emberi lények, különösen a gyermekek, mélyen mimetikusak [utánzáson alapul]. Jobban reagálnak a történetekre, mint a racionális diskurzusokra, és inkább konkrét modellekhez mérik magukat, mint elvont elvekhez. Ezért elengedhetetlen, hogy a fiúk már fiatal koruktól kezdve a megfelelő történeteket hallják, különösen Istenről, hősökről és hétköznapi emberekről.

De Platónt az is foglalkoztatja, hogyan mesélik el a történeteket: „Mert a ritmus és a harmónia hatol be leginkább a lélek legbelsőbb részébe, és a legerőteljesebben ragadja meg azt, hogy kegyelmet hozzon magával; és kegyelemmel tölti meg az embert, ha helyesen nevelik, ha nem, akkor az ellenkezőjét”. Platón világossá teszi, hogy a zenei nevelés célja nem az értelemmel való versengés, hanem annak művelése:

Mivel megfelelő ellenszenvvel rendelkezik, dicsérné a szép dolgokat; és mivel örömét leli bennük és befogadja őket a lelkébe, ezeken nevelkedik, és úriemberré [kaloszk’agathosz] válik. A rútat a helyes módon hibáztatná és gyűlölné, amíg még fiatal, mielőtt még képes lenne az értelmes beszédet felfogni. És amikor eljön az értelmes beszéd, az így nevelt ember a legnagyobb örömét lelné benne, felismerve azt a rokonsága miatt. (Kiemelés hozzáadva.)

Nem véletlen, hogy C. S. Lewis ugyanerre a szakaszra hivatkozik The Abolition of Man [Az emberiség felszámolása] című könyvében. Azzal, hogy Platón a költészetet a filozófia elé helyezi, és kiemeli az ész mélyen esztétikai dimenzióját, segít korrigálni az ész kritikus, távolságtartó és szenvtelen, kifejezetten modern és racionalista felfogását. A zenei nevelés, amely kialakítja azt, amit Edmund Burke „erkölcsi képzeletnek” nevezett, az erotikus vágyat a pusztán hasznos és élvezetes javakon túl a nemesítő „szép javakra” (kala/honeszta bona) irányítja – az önmagukért való javakra, mint a barátság és a tudás -, amelyek értelmessé és értékessé teszik az emberi életet.

Ami a gimnasztikai nevelést illeti, Platón kevésbé részletezi, de világossá teszi, hogy a fő cél nem a testi fittség. Éppen ellenkezőleg,

Platón úgy óvja olvasóit a testi egészséggel való túlzott foglalkozástól, mintha a mi korunknak írta volna, amelyben az öregedéstől való félelem és az egészség megszállottsága egy több milliárd dolláros iparágat mozgat a nem tesztelt étrend-kiegészítők, a bioélelmiszerek és az újszerű edzésprogramok terén.

Kritika tárgyává tesz egy bizonyos Herodicust, egy „tornamestert”, aki „beteges” lett, és „meghosszabbítja halálát”. „A halálos betegség kezelésére” – írja Platón:

nem tudta meggyógyítani … és egész életét a betegség kezelésével töltötte, semmi másra nem volt ideje, és nagyon elkeseredett, ha egy kicsit is eltért megszokott rendjétől. Így hát, mivel bölcsességének köszönhetően nehezen tudott meghalni, megöregedett.

Platón számára a gimnasztikai nevelés célja a lélek bátorságra nevelése. Számára ez azt jelenti, hogy kerülni kell a „tétlenséget” és a „kicsapongást”, melyek a testi betegségek fő forrásai, és megakadályozzák a lelket abban, hogy a szép javak után kutasson, amelyek az emberi vágy végső tárgyai. De a bátorság azt is jelenti, hogy szembenézni a megpróbáltatásokkal, a szenvedéssel és a fájdalommal e javak érdekében.

Platón csak a feldolgozása végén tárja fel a zenei és gimnasztikai nevelés teljes célját. Először is rámutat arra, hogy azok az emberek, akik egy életen át fenntartják a gimnasztikai neveléssel való ismerkedést, és nem nyúlnak a zenéhez, „vadak” és kemények. Az ilyen ember, aki „soha nem társalog a múzsával”, vagy „nem részesül a beszédben és a zene többi részében”, “misológussá [az érvelés gyűlölőjévé] és zeneietlenné” válik. Platón a továbbiakban azt írja, hogy

többé nem él a beszéddel való meggyőzéssel, hanem mindent erővel és vadsággal tesz, mint egy vadállat; tudatlanul és ügyetlenül él, ritmus és kecsesség nélkül.

Egyszóval „barbárrá” válik.

Másfelől, „ha az ember átadja magát a zenének, és hagyja, hogy a fuvola játsszon, és a fülén keresztül a lelkébe ömöljön”, akkor ez meglágyítja szellemiségét, és „kezdi felolvasztani és cseppfolyósítani a lelkét, míg végül teljesen feloldja azt, és mintegy kivágja a lelkéből az inakat, és ’erőtlen harcossá’” teszi”. Egyszóval „nyámnyila” lesz belőle.

Platón arra a következtetésre jut, hogy „valamilyen isten két művészetet adott az embereknek – a zenét és a tornát”, hogy az emberekben a nyápicságra és a barbárságra való hajlamot korrigálja, részben azáltal, hogy finomítja őket és természetes céljaik felé irányítja. A zene a lélek erotikus részét neveli, az élvezet, a kényelem és a biztonság iránti lappangó férfi vágyakat a szép javak felé irányítja, amelyek az emberi vágy végső tárgyát képezik. A torna a lélek spirituális vagy thumotikus részét neveli, a lappangó férfi agresszióra és erőszakra való hajlamát a szép javak ragadozókkal szembeni védelmére irányítja, és eszközöket biztosít e javak eléréséhez. Összehangolva ezek teszik az embert széppé és jóvá. És annak ellenére, hogy néhány nő kifejezett preferenciáját a gendersemleges férfiak iránt fejezi ki, ez az a fajta férfi, akit a legtöbb nő valóban akar.

Gyakorlati oktatás a modern úriember számára

De hogyan hozzuk be a tornát és a zenét a fiúk nevelésébe? Hogyan néz ez ki? Bár nincs egyértelmű recept, van néhány alacsonyan függő gyümölcs. A családok például biztosíthatják, hogy a fiúk könnyen hozzáférjenek az apafigurákhoz – nemcsak a valódi apákhoz, hanem nagybácsikhoz, edzőkhöz és tanárokhoz is. Az apák természetesen pótolhatatlanok.

De a fiúknak szükségük van idősebb férfiakra, a családomban használt kifejezéssel élve „nagybácsikra”, akik beavatják őket olyan szokásokba és gyakorlatokba, amelyeket az apák nem mindig tudnak biztosítani.

Soha nem felejtem el, amikor megpróbáltam megtanítani vízisíelni a legidősebb fiamat, aki akkoriban vagy tízéves volt. Nem volt könnyű. A feleségem ideges volt, ő pedig eleinte vonakodott, de körülbelül harminc percnyi gyengéd lökdösődés (és némi megvesztegetés) után beültettem a vízbe, síléccel a lábán és kötéllel a kezében. Egy órán belül a többi gyerekkel együtt húztuk körbe a tavon, és mindannyian vidáman sikoltoztak, ahogy a csónak húzta őket.

Ez a pillanat az egész családunk számára bizalomépítő volt. A feleségem látta, hogy vannak dolgok, amelyeket csak én tudok megtenni a gyerekeinkkel, és az aggodalma ellenére hagyta, hogy megtegyem őket. A fiam megtanulta, hogy a félelme ellenére bízhat bennem, és önbizalmat nyert abban, hogy legyőzve a félelmét, valami kiválót csináljon.

A zenei nevelést a családunkban is igyekszünk felkarolni, a gyerekeinket bluegrass zenére tanítjuk, és esténként hangosan mesét olvasunk. Nemrég olvastuk el a To Kill a Mockingbird [Megölni egy feketerigót] című mesét. Bár a könyvet egy Scout nevű, fiús lány hangja meséli el, a könyv a bátyja, Jem átalakulásáról is szól, ahogyan fiúból férfivá válik. Atticus Finch, Jem apja, a szerény ügyvéd, a könyv hőse igazi úriember, és éppen az ő szelídsége az, ami miatt Jem kételkedik apja férfiasságában. Jem megtanulja, hogy Atticus szelídsége nem a gyengeség, hanem az erő függvénye.

Ezt a témát ragadja meg az a részlet, melyből a könyv címe származik. Egy nap Atticus azt mondja Jemnek, hogy bár szeretné, ha Jem csak konzervdobozokra lőne, de a kék szajkókat lelőheti, mert azok rosszalkodnak, de „feketerigót megölni bűn”. Az ok? „A feketerigók egyetlen más dolgot sem csinálnak, csak zenélnek, hogy mi élvezhessük”.

A feketerigók, amelyek itt nevezetesen a zenével társulnak, azokat a belső javakat képviselik, amelyek értelmessé teszik az életet. Jem fiús késztetését, hogy lelője és megölje őket, át kell alakítani férfias elhatározássá, hogy csak annak ártson, ami a jót fenyegeti. Ez a lecke a történet későbbi részében megerősítést nyer, amikor egy veszett kutya fenyegeti a szomszédokat. Jem döbbenten figyeli, ahogy Atticus egyetlen puskalövéssel, nagy távolságból lelövi. Jem felfedezi, hogy könyvmoly apja egyben „mesterlövész” is, rejtett erejét nem öncélúan, hanem mások védelmében használja.

Persze az igazi gúnyolódók ebben a történetben olyan kiszolgáltatott személyek, mint a bántalmazott Boo Radley és a hamisan megvádolt néger, Tom Robinson. Az igazi rejtett hatalom pedig az illem és a jogállamiság, a nagy nehezen elsajátított és fenntartott formák, amelyek azért vannak, hogy civilizálják az embereket, és megvédjék a gyengéket és ártatlanokat az erősektől.

Azzal, hogy Atticus felvállalja Tom Robinson védelmét, megtanítja Jemnek a legmélyebb leckét: azt, hogy

az igazi férfiasság nem a hivalkodó magamutogatásban, a fizikai erőnlétben, a törvénytelenségben, a hangos önérvényesítésben vagy a népi előítéletek iránti tiszteletben rejlik, hanem az erkölcsök, a felebaráti szeretet, az önuralom, a helyes ész és a jogállamiság védelmének csendes elszántságában. Ez talán a legfontosabb lecke a mai ember számára.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. július 4.