A modern világ kijelentette, hogy a gyerekeknek nem csak hogy nincs szükségük apára vagy apaságra, hanem egy nő vagy több nő is helyettesítheti az apát.

Már három éve, hogy az Egyesült Államok elnöke a következőket mondta: „Nincs olyan dolog, amit egy nő ne tudna ugyanolyan jól vagy jobban csinálni, mint egy férfi. Egyetlenegy dolog sincs.” Ez persze sokak számára bizonyára az egyik legdiadalmasabb, férfitől származó kijelentés volt a nők szerepéről azóta, hogy Percy Shelley a monogámiát és a szüzességet Ozymandias sorsára ítélte („határtalan és puszta / A magányos és sík homok messzire nyúlik”).

Bármennyire is szórakoztató a vita arról, hogy a művészet utánozza-e az életet, vagy az élet utánozza a művészetet (különösen egy olyan művész idézése után, mint Shelley), ebben az esetben egyértelműen a művészet (a szavak) utánozza az életet (a férfi mint férfi elvesztése). Mert egészen biztosan van egy archetipikus dolog, amit a férfiak nemcsak jobban tudnak, mint a nők, hanem kizárólagosan tudnak. Ez az a valami, ami olyannyira hiányzik, hogy az már komoly baj (és ez enyhe kifejezés), és aminek a hiánya már járványszerűvé vált. Ez olyasvalami, ami a gyermek lelkéhez és jólétéhez éppúgy szükséges, mint a testnek az étel, a víz és a menedék:

Apa.

Nem a főnévre gondolok – bár ez bizonyára igaz; nyilván csak férfiak lehetnek apák. Az igére gondolok, a fegyverek hívásából és a jótékonyságból fakadó cselekedetekre, amelyekkel a férfiak kiérdemlik a megtiszteltetést, hogy apunak nevezzék őket. A modern világ kijelentette, hogy a gyerekeknek nem hogy nincs szükségük apára (vagy anyára, ha már itt tartunk), vagy arra, hogy apáskodjanak (vagy anyáskodjanak), hanem egy nő vagy több nő is helyettesítheti az apát. Az a statisztikai hatás, amikor az apák elhagyják a gyerekeket – és ugyanez igaz a gyerekek anyjára – , természetesen az ellenkezőjét bizonyítja, és ezt nem kell itt megismételni.

De van egy nagyobb igazság, amelyre a világnak rá kell ébrednie, és talán vannak jelei annak, hogy ébredezik. Ezt az igazságot C. S. Lewis ragyogóan fogalmazta meg The Abolition of Man [Az emberiség felszámolása] című művében:

„Az emberi természet lesz a természet utolsó része, amely átadja magát az embernek.”

Meghódíthatjuk az eget a repülőgépekkel, a fertőzéseket a penicillinnel, az atom szerkezetét az atommaghasadással és -fúzióval, az idő és a tér határait az internettel, hogy csak néhányat említsünk. De mi a helyzet az öröm iránti igénnyel? Az ember egzisztenciális fájdalma, valamint a boldogság és a beteljesülés utáni vágyakozás közötti szakadékot még Huxley szómája [életelixír] sem tudta áthidalni.

És mi a helyzet az értelemmel, a céllal és a közösséggel? Ha valamilyen mesterséges választ lehetne megpróbálni elővarázsolni, az talán az Orwell-féle Nagy Testvér és Óceánia iránti korlátlan odaadás lenne, de tudjuk, mi lett a vége. (Még Mary Shelley Frankenstein szörnye sem kapta meg soha a választ létezésének céljára, amelyre annyira vágyott!)

Az apák pótolhatatlan szerepét a gyermekek örömében, az identitás elfogadásában való bizalmukban és erkölcsi formálódásukban Fr. Dave Pivonka, Dr. Bob Schuchts és mások ragyogóan mutatják be a My Father’s Father [Apám apja] című új dokusorozatban, amelyet Dan Johnson rendezett, és amely a Wild Goose TV–n ingyenesen streamelhető. Nincs olyan ember, függetlenül a szülei körülményeitől (házas, nőtlen, idős, fiatal, szegény, gazdag stb.), aki tökéletesen független az apja tekintetétől és befolyásától; ez egy antropológiai híd, amely az emberi pszichébe szuperragasztóval beültetve, és olyan kitörölhetetlen, mint maga az igazság.

Bár a modern időkben sokan megkísérelték Isten valamiféle férfiatlanítását (bár másként fogalmazva, Ő túllép a „férfi” és a „nő” fogalmán, hiszen mindkettőjük forrása), érdemes minden kereszténynek komolyan elgondolkodnia azon, hogy Jézus Istenről szóló elsődleges kinyilatkoztatása miért nem az, hogy Ő a mindenható, hatalmas, barát, örökkévaló, teremtő, hódító vagy nagy, hanem valami sokkal bensőségesebb és személyesebb: az Atya. Nemcsak Isten Fiának Atyja, hanem velünk, egyénekkel kapcsolatban Ő az Atya, ezt a címet Krisztus csak János evangéliumában több mint 100 alkalommal adja Istennek.

Közel 2000 évvel később, Isten Atyaságának valósága talán még szükségesebb, mint valaha. Minden embernek vannak apai sebei, függetlenül attól, hogy milyen nagyszerű apja volt. Ha tökéletlen volt, szavai és tettei (vagy azok hiánya) sebet hagytak rajta; ha pedig minden szempontból tökéletes volt, akkor olyan szinte lehetetlen mércét állított fel, aminek valószínűleg soha nem érezted, hogy meg tudnál felelni.

De ha ott volt, ha megpróbálta, számold meg az áldásaidat; ha keményen dolgozott, téged szem előtt tartva, mondj egy hálaadó imát. A repedések, a sebek, legyenek azok kicsik vagy nagyok, nemcsak az emberi természet részei, amelyekről Lewis figyelmeztetett, hogy soha nem adják fel – hanem szükségesek is. Végül is a legmeggyőzőbb ösztönzés az Isten szeretett fiaként vagy lányaként való nagyobb identitás elfogadására az, hogy belássuk, hogy csak Ő, mint Atya, tudja betölteni a repedéseket az Ő Élő Vizével.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. május 15.