Rögtön az elején szeretnék valamit tisztázni: nem vagyok homofób. A nővérem meleg, sok barátom meleg. Ha valami, akkor az van, hogy meleg szüleim voltak, és még ha hetero is vagyok, ezáltal sokkal jobban megkedveltem az LMBTQ+-hoz tartozó embereket.

Egészen a harmadik osztályig, amikor elkezdődött a zaklatás, nem igazán tudatosult bennem, hogy az én családom más, mint a többieké. Az osztályban elterjedt a hír, hogy két anyukám van, és mire észbe kaptam, már csúfoltak is emiatt a játszótéren. Ekkor még boldog és szeretetteljes volt a kapcsolatom a szüleimmel, ezért elhárítottam a megjegyzéseket.

Amikor beköszöntött a pubertás, egyre inkább tudatosult bennem az űr az életemben, hogy apára vágytam. Igaz, a szüleimmel való kapcsolatom már ekkor is megromlott, számos más tényező miatt. Mégis vágytam egy férfi példaképre, valakire, akivel beszélgethetek a „férfi dolgokról”. A szüleimnek nem voltak férfi barátai, és úgy tűnt, hogy mindig becsmérlően beszéltek a férfiakról. Azt hallottam, hogy a férfiak eleve erőszakosabbak, önzőbbek és egészségtelenebbek – és kezdtem hinni nekik. Abban a környezetben, ahol felnőttem, inkább nőies hajlamokkal és a hagyományosan férfias attitűdök hiányával nőttem fel. Ezen az sem segített, hogy a középiskola nagy részében magántanuló voltam, így nem tudtam, hogy a legtöbb velem egykorú srác hogyan viselkedik vagy néz ki. Férfi rokonokkal sem volt semmilyen kapcsolatom – a szüleim mindketten kizárták a családjukat az életemből. A középiskolában visszatértem az állami iskolába, de a legtöbb hetero férfitársamtól megfélemlítve találtam magam. Végül megtanultam úgy beszélni és öltözködni, mint ők, de azt soha nem tanultam meg, hogy igazán jól érezzem magam mellettük.

Hogy igazságos legyek, a szüleim szélsőségesek voltak, ezt elismerem. Nem engedték, hogy a húgom ott aludjon a barátainál, amikor a barátainál csak az apák voltak jelen, azzal az ürüggyel, hogy esetleg bántalmazzák vagy akár meg is erőszakolják. A mai napig nem tudom, honnan eredtek ezek a férfiellenes érzelmek, de úgy tűnt, soha nem ismerték el, hogy ez milyen hatással lehet rám, egy férfire.

Körülbelül 12 éves koromban kezdtem jobban megérteni a fogantatásom következményeit. Anyám névtelen spermadonortól származó mesterséges megtermékenyítéssel hozott világra.

Az, hogy nem volt nevesítve az apám, egyfajta örökös egzisztenciális válságba sodort.

Úgy érzem, mintha nem is szeretetből fogantam volna – azért fogantam, mert a szüleim megengedhették maguknak, hogy megvegyék a szükséges összetevőt, valami random fickó spermáját. Soha nem fogom megismerni a biológiám egyik felét, a felét annak, hogy honnan jöttem és miért létezem. Úgy érzem, hogy megfosztottak egy olyan élménytől, amit szinte mindenki másnak megadnak a világon. A legrosszabb az, hogy teljesen egyedül érzem magam ebben a létállapotban. Az árváknak és örökbefogadottaknak joguk van ahhoz, ha meg akarják ismerni biológiai szüleiket, ehhez a vágyukhoz támogatást is kapnak. Azoknak a gyerekeknek, akiknek elhunyt vagy eltűnt apjuk van, legalább az anyjuk emlékei, képei, történetei megmaradnak. Akár egy név is. Nekem soha nem lesz semmim, és soha nem éreztem, hogy támogatnak abban, ha többet akarok. Valahányszor felhozom ezeket az érzéseket a szüleimnek, értelmetlennek és hálátlannak minősítették ezeket. Azt mondták, egyszerűen szerencsés vagyok, hogy megszülettem.

Az évek során megpróbáltam megbékélni ezzel a ténnyel. Sikerült kapcsolatot teremtenem néhány féltestvéremmel az apai ágon az interneten, akik az Egyesült Államokban élnek. Nekik sincs fogalmuk arról, hogy ki a biológiai apánk, de mindannyian úgy nőttek fel, hogy az otthonukban volt apjuk. Nem hiszem, hogy valaha is megnyugszok, ha tudom, hogy a biológiai apám talán valahol odakint él, és anyám még azt sem tudja, hogy milyen az arca.

Teljesen egyedül érzem magam ebben a szomorúságban. Tizenéves koromban irigykedve néztem az apával rendelkező barátaimat, és azt kívántam, bárcsak én születtem volna az ő családjukba helyettük. Bármilyen beképzeltnek is hangzik, tudom, hogy sosem éreztem magam hitelesnek hetero férfiként, amikor felnőttem. A szüleim inkább egy lányt akartak, és néhány évvel utánam meg is kapták. Bűnösnek és rossznak éreztem magam, amiért fiú vagyok, mert a családomban nem volt senki hozzám hasonló, és újra és újra azt mondták nekem, hogy a férfiak olyanok, mint az ördög. Amint ez tudatosult bennem, az apák napja lett az év egyik legrosszabb napja számomra.

Nem azt akarom mondani, hogy a melegek ne legyenek szülők. Csak azt mondom, hogy legyenek tudatában annak, hogy ez óhatatlanul hatással lesz a gyerekeikre, és próbáljanak meg a gyerek nemének megfelelő példaképeket nyújtani számukra. Ellenzem az anonim spermabankokat.

Az összes névtelen donor olyan kérdést hagy a leendő utódokra, amely egész életükben kísérteni fogja őket.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2023. február 1.