Globális méretű emberkísérlet szülői beleegyezés nélkül

Életem első 22 évét, amelyik történetesen egybeesett a kommunizmus utolsó 22 évével, egy olyan háztartásban töltöttem, amelyikben nem volt telefon. Nemhogy mobil, de vezetékes sem. Budán, a XII. kerületben. Ha valakit fel akartunk hívni, ki kellett menni az utcára a nyilvános telefonfülkéhez. Aki pedig minket akart hívni, hát az nem tudott. (A családtagjainknak, közeli barátainknak megadtuk a nyilvános fülke számát, és volt rá példa, hogy vadidegenek csöngettek be hozzánk, hogy telefonon keresnek.) A kommunista hatalom tudatosan korlátozta a telefonhálózat fejlesztését, így próbálván lassítani az információ terjedését, nehogy az emberek könnyen és gyorsan tudjanak szerveződni. A kommunista hatalom is küzdött már azzal a problémával, hogy az elektronikus korban az információ fénysebességgel terjed, és szinte ugyanabban a pillanatban jelen tud lenni a világ bármely pontján. Évezredeken keresztül információhiányos környezetben élt az emberek túlnyomó többsége. A hírek maximum lóhalálában terjedtek vagy esetleg harang- illetve füstjelekkel, amivel túl bonyolult üzeneteket azért nem lehet közvetíteni.

Ez változott meg radikálisan az elektronikus média megjelenésével. Az addigi információhiányból fokozatosan információ túltengés lett. Neil Postman médiafilozófus már a múlt század ’80-as éveiben arról beszélt, hogy információszennyezésben élünk, azaz olyan mennyiségű információ zúdul ránk folyamatosan, ami káros hatással van a humán ökoszisztémára. Információn az egyszerűség kedvéért az értelmezett adatot értem, amit ma túlnyomó többségében mások értelmeznek számunkra, hogy az könnyen fogyasztható legyen, az információ ugyanis mára árucikk lett, sőt a múlt század elején is már az volt. A telefonhálózat alacsony szinten tartásával az állampolgárok gyors szerveződését valóban hátráltatni tudta a kommunista hatalom, az információ terjedésének azonban nem tudott gátat szabni. Emlékszem, 1986-ban a csernobili katasztrófáról már mindenki tudott, mire a hivatalos szervek beismerték, hogy valóban történt valami.

Noha én, a digitális bevándorló, még úgy szocializálódtam, hogy a telefoncsörgés sem tudott kizökkenteni abból, amit csináltam, hiszen nem volt telefonunk, ma bárhova megyek, magammal viszem a mobiltelefonom. A hálószobába, a fürdőszobába, az erdőbe, a templomba. (Mára már azt is megtanultam, hogy mikor kell lehalkítani vagy kikapcsolni.) Velem ellentétben a feleségem még abszolút „old school”, ő ugyanis sosem viszi magával a telefonját, amivel engem az őrületbe kerget. Úgy érzem ugyanis, hogy ez modortalanság, amit nem engedhetne meg magának. Egyszóval komoly kulturális változáson mentem keresztül nemcsak én, hanem az emberiség kollektíve.

A tanulmány elolvasható itt.

Létrehozva 2025. február 10.