Barsi Balázs atya lelkigyakorlata Sióagárdon (4)
2018. július 19.
2018. július 19.
2018. július 18.
2018.július 17.
2018. július 16.
„Eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk.” (Ef 1,5)
Időre érkeztem a rendelőbe, bejelentkeztem a pultnál, s leültem egy asztalhoz kitölteni az ilyenkor szükséges nyomtatványt. Helyes a lakcím? Igen. Életkor? Igen. Orvosi előzmények? Igen. Családi állapot? Csak bámultam az üres falat. Ez a két kis szó teljesen összezavart.
Olvasok egy könyvet, amelyben a szerző az egyháztörténet fontosságát hangsúlyozza, és azt írja: „egyszerű tény, hogy nem mi vagyunk az első, és biztosan nem a legbölcsebb generáció, amely a Szentírás tanításán gondolkodik”. A mondat második felére szeretném irányítani a figyelmet. Sokszor hangsúlyoztam én is, hogy a Szentírást az egyház közösségében kell olvasnunk, és ezt kronológai értelemben is értettem: olvassunk régi kommentárokat és régi keresztény irodalmat!
Munkánk során sokszor szembesülünk olyan helyzetekkel, amelyek elbizonytalanítanak bennünket és kérdéseket vetnek fel bennünk saját magunk teljesítményével kapcsolatban. Ez a helyzet kialakulhat bármilyen felállásban, akár alkalmazottak vagyunk, akár saját vállalkozásunk van, akár vezetők vagyunk, akár beosztottak.
„’Jöhet valami jó Názáretből?’ – kérdezte Natánael.” (Jn 1,46)
A kocsi tele volt a lányom holmijával. Pár órája már, hogy úton voltunk az egyetem felé, s a kalandról beszélgettünk, amibe most belevág. Aztán megérkeztünk, behurcolkodtunk, elrendeztük a szobát. Körbejártuk az épületegyüttest, dicsértem, milyen szép minden.
Pár órával később elbúcsúztunk. A nehéz kapu bezárult mögötte, én a kocsihoz siettem, ráhajtottam fejem a kormánykerékre, és zokogtam, mint egy kisgyerek.
Balázs atyának a Katolikus Válaszon megjelent írásait, valamint a sorozat előző részeit az olvasók itt tekinthetik meg.
Az utóbbi évtizedek legfontosabb mondata hangzott el az európai, így a magyar egészségkultúrában és oktatáspolitikában Kásler Miklós professzor úr szájából, még a választások előtt. Nem csoda, hogy ő lett az emberi erőforrások minisztere. Előzőleg annyit mondott az MTA tagjaként, neves rákkutatóként és intézetvezetőként, a gyógyításban aktívan részt vevő, nem íróasztal mögött ülő professzorként, szabadon idézve: „Ha a tízparancsolatot betartanánk, a halálozást okozó betegségek nyolcvan százaléka nem lenne.”
A liberális média egyből felhorkant és szitok-, illetve máig tartó gúnyáradat következett, és még az Istent nem elvető orvosok is összenéztek. Noha a professzor úr nem mondott semmi újat, csak hát ilyesmit nem szoktunk MTA-doktorok, professzorok szájából hallani, sem pedig az egészségpolitikusokéból.
„Amikor látta, hogy Mária sír, és a többiek is sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” – kérdezte megindultan. „Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt.” (Jn 11, 33-35)
Arra már nem emlékszem, mi okozta kamaszszívem fájdalmát. Talán egy tinédzser dráma vagy valami fájdalmas csalódás tüskéje, talán nem sikerült megfelelnem, vagy valaki csúnyán szólt hozzám. De lehetett sértett büszkeség vagy csak a dühöngő hormonok. Bármi volt is, szenvedve és könnyekkel küzdve értem haza az iskolából.
Leüvöltöttem a húgomat, feleseltem anyukámmal, felrúgtam a ruháskosarat, végigtrappoltam a házon. Majd mikor már megbántottam mindenkit, akit lehetett, kijelentettem, hogy sétálni megyek. Becsaptam magam mögött az ajtót, és nem vettem észre, hogy az ég legalább olyan haragos, mint én voltam.