„Eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk.” (Ef 1,5)
Időre érkeztem a rendelőbe, bejelentkeztem a pultnál, s leültem egy asztalhoz kitölteni az ilyenkor szükséges nyomtatványt. Helyes a lakcím? Igen. Életkor? Igen. Orvosi előzmények? Igen. Családi állapot? Csak bámultam az üres falat. Ez a két kis szó teljesen összezavart.
Olvasok egy könyvet, amelyben a szerző az egyháztörténet fontosságát hangsúlyozza, és azt írja: „egyszerű tény, hogy nem mi vagyunk az első, és biztosan nem a legbölcsebb generáció, amely a Szentírás tanításán gondolkodik”. A mondat második felére szeretném irányítani a figyelmet. Sokszor hangsúlyoztam én is, hogy a Szentírást az egyház közösségében kell olvasnunk, és ezt kronológai értelemben is értettem: olvassunk régi kommentárokat és régi keresztény irodalmat!
Munkánk során sokszor szembesülünk olyan helyzetekkel, amelyek elbizonytalanítanak bennünket és kérdéseket vetnek fel bennünk saját magunk teljesítményével kapcsolatban. Ez a helyzet kialakulhat bármilyen felállásban, akár alkalmazottak vagyunk, akár saját vállalkozásunk van, akár vezetők vagyunk, akár beosztottak.
„’Jöhet valami jó Názáretből?’ – kérdezte Natánael.” (Jn 1,46)
A kocsi tele volt a lányom holmijával. Pár órája már, hogy úton voltunk az egyetem felé, s a kalandról beszélgettünk, amibe most belevág. Aztán megérkeztünk, behurcolkodtunk, elrendeztük a szobát. Körbejártuk az épületegyüttest, dicsértem, milyen szép minden.
Pár órával később elbúcsúztunk. A nehéz kapu bezárult mögötte, én a kocsihoz siettem, ráhajtottam fejem a kormánykerékre, és zokogtam, mint egy kisgyerek.
Balázs atyának a Katolikus Válaszon megjelent írásait, valamint a sorozat előző részeit az olvasók itt tekinthetik meg.
Az utóbbi évtizedek legfontosabb mondata hangzott el az európai, így a magyar egészségkultúrában és oktatáspolitikában Kásler Miklós professzor úr szájából, még a választások előtt. Nem csoda, hogy ő lett az emberi erőforrások minisztere. Előzőleg annyit mondott az MTA tagjaként, neves rákkutatóként és intézetvezetőként, a gyógyításban aktívan részt vevő, nem íróasztal mögött ülő professzorként, szabadon idézve: „Ha a tízparancsolatot betartanánk, a halálozást okozó betegségek nyolcvan százaléka nem lenne.”
A liberális média egyből felhorkant és szitok-, illetve máig tartó gúnyáradat következett, és még az Istent nem elvető orvosok is összenéztek. Noha a professzor úr nem mondott semmi újat, csak hát ilyesmit nem szoktunk MTA-doktorok, professzorok szájából hallani, sem pedig az egészségpolitikusokéból.
„Amikor látta, hogy Mária sír, és a többiek is sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” – kérdezte megindultan. „Gyere, Uram – felelték –, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt.” (Jn 11, 33-35)
Arra már nem emlékszem, mi okozta kamaszszívem fájdalmát. Talán egy tinédzser dráma vagy valami fájdalmas csalódás tüskéje, talán nem sikerült megfelelnem, vagy valaki csúnyán szólt hozzám. De lehetett sértett büszkeség vagy csak a dühöngő hormonok. Bármi volt is, szenvedve és könnyekkel küzdve értem haza az iskolából.
Leüvöltöttem a húgomat, feleseltem anyukámmal, felrúgtam a ruháskosarat, végigtrappoltam a házon. Majd mikor már megbántottam mindenkit, akit lehetett, kijelentettem, hogy sétálni megyek. Becsaptam magam mögött az ajtót, és nem vettem észre, hogy az ég legalább olyan haragos, mint én voltam.
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Folytatom a Világiak, Család és Élet Pápai Tanácsa által írt és Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítására alapozott katekézissorozat alapján a szent család történetének elemzését.
Néha érdemes összeszedni egészen egyszerű szavakkal, hogy mit kínál Jézus Krisztus evangéliuma az embereknek, mert a kereszténységgel kapcsolatban sokféle elképzelés uralja a közbeszédet, ami egészen másról szól. Mostanában különösen erős az a változat, amely a kereszténység kulturális jelentőségét hangsúlyozza a rohamosan elvilágiasodó vagy éppen iszlamizálódó nyugati társadalmakban, vagy amelyik pont a befogadás és az irgalom erkölcsi kötelességét tekinti a kereszténység lényegének, vagy amelyik a kereszténységet a progresszív ideológiaellenpólusaként tartja számon egy megháborodott korban.
Bármit is gondolunk ezekről a hangsúlyokról, könnyen elhomályosíthatják az evangéliumot, amely a kereszténység központi és legfontosabb üzenete a világnak. De mit kínál az evangélium az embereknek?
Hogyan ismer Isten? Nem úgy, mint mi. Mi úgy szerzünk ismeretet, hogy ránézünk a dolgokra. Isten úgy ismer mindent, hogy önmagára néz.
Halvány fogalmat alkothatunk Isten tudásáról, ha egy építészre gondolunk. Az építész, mielőtt felépülne a ház, meg tudja mondani a méretét, arányait, helyét, magasságát, a liftek számát. Honnan tudja mindezt előre? Onnan, hogy ő tervezte meg, hogyan épüljön fel.
Korunk egyik nagy ellentmondása, hogy miközben a kultúra számos területén materialista előfeltevések dominálnak, a tudomány ezeket az előfeltevéseket már régen meghaladta. Nem csak arra gondolok, hogy például a kvantumelmélet atyjaként számon tartott Max Planck szerint egyáltalán nincs is anyag. (A sokat idézett mondatok: „Az anyag mint olyan nem létezik.