Nagyon szeretem a Hálaadás ünnepét (Észak-Amerika egyik legnagyobb ünnepe, november negyedik csütörtöke – a fordító). Nem azért, hogy ismét degeszre ehessem magam, vagy a bevásárlóközpontok kihagyhatatlan árleszállításaira vadászhassak a hosszú hétvégén. Szeretem mindenek felett a kemény munka megünneplésének és a bőséges termésért való hála kifejezésének tradíciói miatt.
Egy multimilliomos vállalkozó sajtótájékoztatót tartott, ahol az interjú végén a kíváncsi újságírók feltettek egy kérdést: – Miért hiszi, hogy van Isten?
– Nézzék, nekem számtalan üzemem van. Az egyikben autókat, a másikban húsdarálót, és sok egyebet gyártunk.
„Ti rosszat forraltatok ellenem, de Isten jóra fordította azt, hogy megvalósítsa, ami ma van: életben tartson egy nagy népet.” (Ter 50,20)
A szívem összeszorult, mikor felnyitottam a névtelen levelet. Egy anyuka írta, aki biztos akart lenni benne, hogy pontosan tudom, miféle vétkek terhelik egyik lányom lelkét. Feketén-fehéren felsorolta minden hibáját, hiányosságát, gyengeségét. Aztán, hogy biztosan komolyan vegyem névtelen levelét, közölte, hogy el fogja küldeni a lelkészünknek is.
Kedves gyermekeim, adjátok magatokat egészen Urunk kezébe, ajándékozzátok neki hátralevő éveiteket, és kérjétek mindig Őt, hogy úgy szolgálhassatok ebben az életben, ahogy neki tetszik. Ne izgassátok szíveiteket hiábavaló ígéretekkel, hanem minden vágytól mentesen mutassátok meg szíveteket isteni Vőlegényeteknek.
„Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.” (Ef 2,10)
Iskolai házi feladatként indult, Istentől kapott tanítás lett belőle. Hetedikes fiam osztálya azt a feladatot kapta a társadalomismeret tanártól, hogy építsenek otthon egy piramist. Nem volt megadva, miből, vagy hogy mekkorát építsenek. Támaszkodjanak saját képzeletükre.
Micsoda ellentétek feszültek bennünk és körülöttünk!
A gyönyörű idő hegyet mászni, erdőt lépni, messzibe bámulni csalogatott, – mi viszont a temetőt jártuk… Körülöttünk és bennünk minden az élet után kiáltott, – mi pedig halottainkra és az elmúlásra gondoltunk… Vakító napsugár hullajtotta ránk szívmelengető sugarait, – mi, ehelyett pislákoló gyertyák fényébe merengtünk…
„Szüntelenül imádkozzatok” (1Tessz, 5,17)
Szépen be volt karikázva a naptárban a nap, amikorra kiírtak – de a csecsemők híresek arról, hogy nem nézik meg a naptárt. Két héttel a várva-várt nap után azon töprengtem, vajon hajlandó-e valaha is bemutatkozni a világnak a kisfiunk.
Természetesen az volt nekem is a legfontosabb, hogy egészséges legyen, de azért apró kis önmagamért is aggódtam, hogy sikerül-e majd eljátszanom a szerepemet. Na jó, nem is olyan apró…
A Capitulum Laicorum Sancti Michaelis Archangeli (a Szent Mihály Laikus Káptalan), amely a hagyományos római (ún. tridenti) rítusú misék magyarországi résztvevőit, kedvelőit tömöríti, közli XVI. Benedek lemondása óta tett első első nagy megszólalásának magyar fordítását.
XVI. Benedek ezen üzenete, amelyet a Pápai Urbaniana Egyetemnek küldött, amikor annak frissen újjáépített aula magnáját róla nevezték el – a családokról tartott szinódus utáni napokban került nyilvánosságra.
Nemrég írtam a párok együttélésének negatív hatásairól. Tézisem az volt, hogy ha a szinódusi atyák ismerték volna, hogy mennyire káros együttélés a párok jóléte szempontjából, akkor nem utaltak volna ennek „konstruktív elemeire”.
Ma azt nézzük meg, hogy a kutatások szerint a párok együttélése hogyan hat a gyerekekre, hiszen ők az egyre növekvő számú, ártatlan harmadik fél az ilyen alkalmi egyezségekben.
Ne vess meg senkit azért, mert nem találod meg benne azokat az erényeket, amelyeknek véleményed szerint meg kellene benne lenniök;
,,Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen fekvő város.” (Mt 5,14)
Megváltónk hegyi beszédének e szakaszában azt parancsolja, hogy hitvallásunkat minden ember előtt nyilvánítsuk ki. ,,Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen fekvő város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson mindazoknak, kik a házban vannak. Úgy világosodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jó tetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyon.” (Mt 5,14-16)
Mégis ezt mondja egyidejűleg: ,,Mikor alamizsnát adsz, … mikor imádkozol, … mikor böjtöltök, … ne lássanak az emberek, hanem a te Atyád, ki rejtekben vagyon.” (Uo. 6,2-18) Miként egyeztethetők össze e parancsok? Hogyan valljuk magunkat keresztényeknek és titkoljuk el mégis, ugyanakkor kereszténységünkből fakadó szavainkat, tetteinket és önmegtagadásainkat?