“Most kezdődik a 22. évem középiskolai tanárként.

A tegnapi nap valószínűleg életem egyik legmeghatározóbb napja volt.

Kipróbáltam egy új dolgot, a “Csomag játékot”. Megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit jelent az, hogy mindenkinek van egy van csomagja, és a legtöbben azt mondták, hogy bántó dolgokat cipelünk a vállunkon.

Megkértem őket, hogy írják le egy papírra, mi bántja őket, mi nyomja a szívüket, stb. Nevek nem kerülhettek a papírra. Összegyűrték a papírt, és átdobták a terem végébe.

Ezután mindenki felvett egy darab papírt és felváltva felolvasták hangosan, amit az osztálytársuk írt. Miután egy tanuló felolvasott egy papírt, megkérdeztem, hogy aki írta, fel szeretné-e vállalni, hogy ő volt.

El kell mondanom, hogy soha nem voltam még annyira meghatódva, hogy könnyekig hatódtam, ahogy ezek a gyerekek megnyíltak és megosztották az osztállyal a gondjukat.

Olyan dolgokat, mint öngyilkossági gondolatok, börtönben lévő szülők, drogok a családjukban, hogy elhagyták őket a szüleik, halál, rák, háziállatok elvesztése és még sorolhatnám.

A gyerekek, akik felolvasták a sorokat, sírtak, mert amit olvastak, az kemény volt.

Az a személy, aki megosztotta (ha úgy döntött, hogy elmondja nekünk, hogy ő volt az), néha szintén sírt. Érzelmileg kimerítő nap volt, de szilárdan hiszem, hogy a gyerekeim kicsit kevesebbet fognak ítélkezni, kicsit többet szeretni és kicsit gyorsabban megbocsátani.

Ez a szatyor az ajtóm mellett lóg, hogy emlékeztesse őket arra, hogy mindannyiunknak van csomagja. Az ajtóban hagyjuk. Amikor elmentek, azt mondtam nekik, hogy nincsenek egyedül, hogy szeretik őket, és hogy kiállunk egymásért.

Megtiszteltetés számomra, hogy a tanáruk lehetek.”

Forrás: Karen Wunderlich Loewe, FB

Létrehozva 2025. február 27.